Franciaország ékköve: az Azúrpart

Sok országba illik elmenni a trendiség illetve kultúrális és/vagy természeti látnivalók miatt, mások aztán kicsit el is felejtődnek az újabb felkapott helyek miatt, de ami a XIX. század közepe óta nem "bír" kimenni a divatból: az a francia Riviéra. Még az angolok, Viktória királynővel az élen fedezték föl Nizzának és környékének enyhe, a ködös-nyálas Albionhoz képest isteni klímáját. Azóta áradnak oda a turisták - nem a legszegényebbje! - szinte minden évszakban. Itt nem három hónap egy év, mint szegény Balatonunkon! Május elején már a természet és az idegenforgalmi nagyipar teljes fegyverzetében várja a módos látogatókat. Bár a híre félelmetesebb, mint a valóság: meg lehet fizetni, persze egy átlagember nem a Carltonba foglal szobát negyedmillióért éjszakára. De Franciaországban nagyszerű hálózata van a Formule és az Etap hoteleknek, sőt náluk az autópálya-lehajtóknál együtt "egy bokorban" találhatók a magasabb osztályba sorolt - kb. egy kétágyas szoba 50-70 euró - szállodák, illetve az egyszerűbbek, mint a fentiek is: kb. 28 euróval könnyítik meg két vendég zsebét. Ebben az árban a reggeli nincs benne, a fürdőszoba és a WC a szobán kívül vannak, maga az enteriőr spártaian egyszerű. De tévé, mosdó melegvízzel, és plusz emeletes ágy található mindegyikben. Bankkáryával működnek, este már nincs is személyzetük. Minden mellékhelyiségük: WC-k, tusolók öntisztítóak.

Cannes volt az első megállóhelyünk, két nappal a filmfesztivál nyitása előtt (május 11-én nyílt meg). A város élte a mediterrán nyugodtság pillanatait, csak a frissen odaszögelt farostlemez lépcsők (azokon vonultak később a sztárok már vörös szőnyeggel a lábuk alatt), a kikötőben felsorkozott impozáns, majd 100 fekete Renault kocsiból álló flotta (újságírók, vendégek szállítására) és a rohamléptekben épülő Dolce&Gabbana, Fendi butikok jelezték, hogy valami készül... Már a kirakatokban megvehetően kellették magukat a fesztivállogós topok 12 eurórért, meg más mütyürök, szintén az obligát pálmalevéllel.

Más, izgatott jele nem volt a hacacárénak: a boule-pályákon zajlottak a meccsek (a játékosoknak pici fagolyót kell a saját nagyobb fémgolyóbisukkal eltalálni ill. megközelíteni - ezen órákon át el tudnak kérődzni a provanszálok, őrületes vitákkal izzítva a hangulatot.) A szökőkutak ontották a hűsítő cseppeket, a Croisette - Cannes világhíres, pálmafákkal szegett sétánya növényekkel-fűvel beültetve,járókelőkkel tömve kanyargott a koraestében. Az éttermek is megteltek, a jobbakban olasz árak, 25 eurótól a csillagos égig... De mi a főcsapástól egy saroknyival beljebb - ami szinte kihalt volt - találtunk egy családi üzemeltetésű libanoni vendéglőt. Bűbájos volt már a mosdó is: mint a tulaj elbüszkélkedte, asszonykája kezemunkája volt a horgolt WC-terítő, a rózsafűzérek, képecskék sora... A konyhában sem volt tehetség híján ez a kreatív hölgy: 14 eurórért olyan bőségtálat kínáltak általunk felismerhető ill. soha meg nem tudott ételekből, hogy három is elég volt négy felnőttnek. Természetesen többféle olajbogyó étvégygerjesztőnek járt hozzá. Cannes-nak van egy óvárosi része is fellegvárral, ahonnak szép kilátás nyílik a tengerre, de mindenki persze a Croisette-n tülekszik, ha éppen nem a jachtkikötő pazar hajóit bámulja. A városnak homokos ingyenstrandja van, bárki lerúghatja a cipőjét, maga alá kanyarítva egy gyékényt, és élvezheti a - májusban még kissé hűvös - vizet. Ugyanez a rendszer mindegyik Azúr-parti városban: Mentonban, Nizzában sziklákon lehet heverészni - WC, tusoló van a közelben - Antibes-ban nagy lapos szürke kavicsokon, St. Tropez-ban megint homok várja a strandolókat kis sziklakörítéssel.



Ezek a helyek szinte lehelik magukból a masszív, tömény gazdagságot. Amelyik világcégnek itt nincs butikja, az nincs a palettán. St. Tropez - amelyik a múlt század 60-as éveiben lett semmilyen kis halászfaluból Brigitte Bardot házvásárlása folytán máig a legfelkapottab európai nyaralóhely és a drága Louis de Funes Lütyő csendőrének hála örökbecsű filmszínhely - amúgy egyszerű, hegynek kaptató kisváros maradt. Színes házikók bámulják a kikötő - magyar aggyal felfoghatatlanul drága - járgányait: már nem is jachtok, hanem többemeletnyi monstrumok. Fedélzetükön halálunott milliomosok vacsoráznak; a szájtáti köznép meg sétafikál előttük, minden falatjukat megbámulva. A rezignáltság csak akkor hagyja el szegény gazdagékat, ha belavíroz melléjük egy, még az övékénél is böhöncébb és elegánsabb "ladik". Akkor kiesnek a mélakórjukból kicsit idegesen pislogva az új szomszédra. Ez a bámészkodás mindennapos szórakozás arra felé, és ezt lehet űzni a számtalan tengerre nyíló vendéglő terszán ülve is. Egész éjjel kirakodóvásár van, tulajdonképen elérhető áru "rongyokkal". Viszont Dolcéék árfekvése nincs is jelezve a kirakatukban, viszont aki oda bemegy, úgyis tudja.



Ha valakit érdekel egy igazi St. Tropez-i különlegesség, látogassa meg Ivan Hort,(a kikötőnél útba igazítják felé) aki magyar fiúként `56-ban ment el itthonról. Két galériája is van, szeret magyarokkal dumálni. (Nem az errefelé alkotó Picasso, Chagall és más mesterek színvonalán űzik itt a piktorok az ipart, hanem szégyenteljes giccset gyártanak.) Hálisten, a "mi Ivan fiúnk" egyedit alkot: pingpoglabdák, macik, kötelek, és apró papírcsónakok segítségével tüneményes humorral és hangulattal adja vissza választott hazájának légkörét. Vannak hatalmas munkái is és vannak 10 eurórért megvehető plakátjai, bögréi, képeslapjai; csupa ötlet és kedveség csillog a munkáin. A fényképen a megszólalásig hasonlít Farkasházy Tivadarra, jól működik az ő beszélőkéje is, de a keze az, ami csodákat teremt...



Saint Tropez felé gyönyörű, kanyargós régi úton lehet eljutni,- ezért is szeretik a mágnások itt megvenni kis kunyhóikat - nem adja könnyen magát. Onnan már tovább a csúcsban vánszorgás Budapest legszebb nyári napjait idézi, mert itt mindig tömeg van, jövet is menet is. Erre az idelátogatónak számítania kell.



A Provence-hívők nem ezt a zajos világot szeretik, hanem a délibb nyugodtabb vidéket. Arles-ban megérthetjük Van Gogh színéhségét, láthatjuk szobaajtaját előtte az óriás vasecsettel. Errefelé mindenütt van a római korra emlékeztető amfiteátrum, Nimes-ben - ez a legnagyobb francia körszínház - bikaviadalokat tartanak benne a mai napig. Nimes másik antik büszkesége a Maison Carrée, egy csodás Augustus-korabeli templom, benne reprezentatív kiállítás ingyen. Ezeket a városokat hatalmas platánsorok ékesítik, gondosan nyírva fiatalítják őket, mert árnyékot adó enyhük jól jön a forró napokon. Narbonne már Languedoc vidéke: itt éltek a vallásújításuk miatt üldözött katárok. Carcassone volt a fészkük, a kínzóeszközökból helyre kis múzeumot rittyentettek a várban.



Narbonne-t folyó szeli ketté, és a lenyűgöző katedrális környékén éttermek, kávézók várják a vendégeket, mint a hasát mindenek felett szerető Provence összes városában. Mi egy családias kisvendéglőt választottunk, helyi specialitásokkal. Négyen 60 euró körül fogyasztottunk, de ebben nagyléptékű, igen finom ételek, borok, édesség, kávé is benne volt. Borravaló nincs, csak szervízdíj, ami ellen a magyar szakma most annyira ágál. Itt és más európai városokban is flottul működik ez a rendszer: nincs pofavágás, pimasz megjegyzés a jattra, csak kedves mosoly a végén. Minket egy tahtiti szépség szolgált ki, Gaugain örült volna neki, annál is inkább mert a hűvös éjszakában kétszál spagettipántban sürgött-forgott a vendégek körül, vérprofin és aranyosan...



Az üzemanyag olcsóbb, mint Itáliában, mi oda-vissza 42 eurót költöttünk az autópályára, ami szintén kapus, néha bedobós: jó, ha kéznél van az apró. A táj végig meseszép, nemcsak a növények - leanderfák, bougeinvillea-zuhatagok, rózsák, tavasszal a világhíres mimózák -, a tenger, a sziklák, a lankák miatt, hanem mert az épületek itt is a tájba simulnak. Halványlila, türkiz zsalugáteres kúpcserepes - csak - barackrószaszínre festett házak bújnak meg az olajfaligetek, levendulamezők, szőlőültetvények, pineaerdők, pálmafák között. Csak a nagyobb apartmanházak törik meg ezt a harmóniát. A gazdagság - minden értelemben - kézzelfogható ezen a vidéken. Hírnevével ellentétben elérhető áron...



Fotó: Sebő Gábor