SünDisznó az asztalon

Még valamennyire bírom édes anyanyelvemet,tehát nem elírás a cikkcím ;-)) Az a kb. 1 kg 30 dkg-ás sertéscomb, amit egyben sütöttem le, olyan éppen összegömbölyödött sünit formázott,no gondoltam, akkor adjunk neki még többet! Teletűzdeltem hát kétféle, kis hasábokra szeldelt szalonnával - keményebbel meg puha csécsivel is - és fokhagymadarabokkal, hogy tényleg felmeredő tüskéjű jószágnak látszódjék... Így sült több, mint két órát a majd háromnegyed hétre beállított fokozatú, grilles, levegőt kavaró tűzhelyemben. Némi vízzel, kis citromlével és kevés tejjel öntöttem alá, ebből aztán finom, locsolnivaló szaftot eresztett. (Kis tejjel nagyon finom lesz összeérve/sülve oldalasnál is a malaczsír) Főtt, majd sütőben megpirított, petrezselymes burgonyával, csalamádéval, ecetes paprikával tálalva kellemesen porhanyós, kiadós, többnapra elég fogás lett belőle. Hidegen is csemege!

Mivel a süni kedvenc állatom, ezért is örülök, ha így - a húsforma örvén - szólhatok most róla. Minden gyerek imádja, hiszen aranyosra rajzolják a számukra írt könyvekben (édes is a kis pofája gombszemeivel, turcsi orrával), puha szőrmók játéknaknak varrják meg gondos kezek és mesehősként is mindig pozitív figura :-)). Ezt az angol fotót látva, ez nem is csoda:



Amúgy az egyik legrégebb óta itt élő emlős: már a földtörténet harmadkorától (pliocén), kb. 5,3 millió évvel ezelőttről vannak nyomai, és azóta számos faja és alfaja terjedt el kb. 1400 m-es tengerszint feletti magasságig. Olyan mint én: nappal szundít, inkább éjjel tevékeny, rovart kutatva jön-megy zsizseg, mocorog nagy területeket bejárva.



Télen viszont hosszú álmot alszik, bevackolva a levélkupacba! Ezért a nagy őszi-téli gereblyézések előtt mindig figyeljünk arra, nem bújt-e el az avarban sünbarátunk, hiszen sokszor tűzre vetik szegénykémet az avarral együtt, kínhalálát okozva e figyelmetlenséggel! Természetes ellensége (uhu bagoly, kutya, róka) kevés van, mert hegyes tüskéi - piciként 100 puha rózsaszínnel jön a világra vakon, aztán amikor kifejlett állat lesz: 24-28 cm és 1500-1900 gr, már 6-8000 van neki belőle - ha összegubódzik, fájdalmas fegyverként fúródnak ellensége húsába. De sajnos a motorizáció ellen nem tudott évmilliók alatt se védekezést kifejleszteni. Tavasszal nagyon sokat - német statisztikák szerint náluk félmilliót! - elgyúrnak a baromarcú autósok, mert a süni nem átrohan az úttesten, mint a többiek - hanem félelmében megmerevedik és gömbölyű labdaként ott marad. Ez minden ellenségét megtéveszti, de a száguldozó gépkocsik ellen nemhogy nem jó - sajnos halálos - taktika! Ezért mi mindig figyelünk áprilistól a zöldövezetben arra, hogy sünöcske totyoghat át az úton! Néha fogjuk is, és átvisszük biztonságos vidékre. Ha ennyi ideje éldegélnek e földgolyóbison, vigyázhatnánk már rájuk jobban is, ahogy Angliában teszik: sünkórházakat üzemeltetve! http://www.blikk.hu/cikk.php?cikk=64437 :))




Nekem kettő SÜN is volt az életemben. Az elsőt húszéves szülinapomra - tavasszal - vette egy keramikus barátnőm. (A szemtelen és randa svábbogarak ellen akartuk bevetni a lakásban - amúgy sikerrel!)Volt is nagy műsor a 12-es buszon, amikor fedett kosárkámban, like Piroska ;-) vittem a szuszogó, izgatott jószágot haza a Mester utcából a Katona József utcába (a West Endnél, ami akkor koszfészek volt a javából,a MÁV raktáraival). Apám mérgében - hogy nem kértem erre engedélyt tőle: persze, mert kutyát se engedett tartanom! - eleinte páros lábbal ki akart rúgni sünöstül."Ide állat nem teszi be a lábát ebbe a lakásba!"- kiáltással horgadt fel ellenünk. De miután az okos sünim kétszer szerelmetesen körbeszaglászta a cipőjét, amikor megjött későn a munkából este, teljes kapituláció történt: elkezdte imádni. Attól kezdve egyre csak hordta neki a füstölt rakott marhanyelvet meg a többi ínyencséget, annyira megszerette. Ez kölcsönös volt: bizisten várta már őt minden éjjel, mint egy kutya... "Doktor úr," -kérdezte a közértes, "szép nyelvem érkezett, mennyit adhatok?" "Jó sokat" - felelte rezzenéstelenül apám a sorban állók legnagyobb örömére - " a sününknek ez a kedvence!" Egyszer ki is szökött a beste lelke a folyosóra valahogy a lábunk között; majdnem szívgörcsöt kaptunk keresve őt mindenhol! Már hangosan szipogtunk anyámmal kétségbeesésünkben. Szerencsére az épp megérkező kedvesem pont jókor talált rá: a függőfolyosó legszélén kavircolt a buta állatja, csak a másodperc törtrésze választotta el lezuhanástól... Télre szépen bevackolt a cipőpucolós, rongyos, krémes - szóval számára ideálisan jó büdös - dobozban. Aztán egy nyári napon nem hallottuk a matatását (a tüskéivel neki-nekiütközött a falnak, bútornak: volt mindig egy jellegzetes zörgése). Hát egy római sírkő mögött (anyám régész volt, ő tárolta ezt az előszobában)megtaláltuk holtan elnyúlva, mert stílusérzéke az volt az édesemnek ultosó percében is...;-) Fájdalom, bömbölés, igenis mély gyász és sajnos kuka (hová máshová?) De valaki véletlenül hatalmas csokor pünkösdi rózsát dobott rá... Fent említett akkori párommal úgy búcsúztunk el tőle - Süci volt a becsületes neve az állatkámnak -, hogy az Erzsébet-hídról virágkoszorút dobtunk a Dunába.

Ez évtizedekig emléknek olyan szép volt, hogy nem is gondoltam a folytatásra. De 1995 nyarán, Akarattyán, az akkor még kicsi Danika unokaöccsünk egy mamája nélküli babasünt talált. Mivel Ildi, az anyja nem akarta a panelbe hazavinni, ránk testálták hát: neveljük föl mi a kertes házban. Ezt a mostanit már kocsival vittük fel Budapestre lefedett homokozóvödörben, Danika áldásával. Szinte rózsaszínű volt még - az a 100 tüskés csak -, puha, apró és igen félénk.


Ő csak hasonlít hozzá...

Úgy nyugodott csak meg, ha a mellkasomra vettem, és simogattam sokáig az orrát. Akkor teljesen szétlapulva elernyedt és elaludt a biztonságban. Tejet adtunk eleinte neki - bár állítólag nem nagyon bírja megemészteni - aztán később (még voltak kutyáink) Pedigreé Palt. Tévésdobozban lakott,- amíg pici volt,kapott puha szőrjátékot, zoknikat- , levelekkel (mindig cseréltük alatta) kibélelt lakosztálya lett. Kint élt az erkélyen és amikor már nagyocska lett, mindig kivittem sétáltatni a kertbe a két bugyuta kutyánk legnagyobb izgalmára. De nagyon fasza, bátor kis sünöcske volt Sünő - más nevet nem is adtunk, mert tudtuk, hogy ősszel el kell engednünk :(( - megfuttatta még a bazi nagy farkaskutyu Rexinket is. Szokta hát az erdei létet; effektív fast food-on élt, mert a bogár egyik fele már a szájába volt, míg a másik vége még mozgott előre...

És egyszer őt se találtam. Abból a magas síkosfalú dobozból kibűvészkedte valahogy magát a levelek, rongyok közül! Újabb őrjöngve keresés, minden gyerekem mozgósítva, vad zokogásba fúló telefonok a franciákkal tárgyaló férjemnek a munkahelyére: Nincs meg a sün!!! Sírás-rívás, rohangászás, szomszédok röhögése. Aztán az erkélyünk alatt - hálisten földszinten lakunk, de az is volt több, mint másfél méter zuhanás neki - valami döglött cementes zacsin kuporogva megtaláltuk végre este az elemlámpa fényénél. Mivel volt egy olyan szokása, hogy folyton a hátára köpött, így ezentúl csupa fehér folt lett a tüskés háta a folyamatos cement-prüszköléstől. Mindenre igen elszánt, önfejű egy jószág volt: ha fel akarta tornászni a hájas seggét azon a két lépcsőfokon, ami a szobánkba vezetett, addig izmozott (Norbi dupla0 hozzá képest!), amíg odajutott. Úgy nézett ki hátulról, mint az öregasszonyok: óriási szétült, lapos cipészpopsi alatta meg vékony, görbülő lábak... Aztán azokon sebesen ezerfelé robogott, nagy igyekezetében sokszor meg-megcsúszva a kövön. De nem jött zavarba ettől egy percig se: kis fekete kakikukacai jelezték mindenfelé, a lakás legrejtettebb zugaiban is felfedező útját. Ha úgy hozta úri kedve, bemászott némi masszív préselődés árán még a fürdőszobába is, az ajtóba alul vágott szellőzőrésen át, mert arrafelé a kádnál sürgős dolga volt. (Most a fényképe lóg csak ott a tükör mellett...) És neki, Sün Őfőméltóságának mindenhol mindig nagyon fontos ügyei voltak! De a legédesebb akkor volt, amikor megszimmantotta a kis tálkájába rakott kutyakaját: mint Micheal Flatley plusz csapata a legjobb formájában, úgy kopogott végig a csempepadlón falásra készülve. Ha nem volt neki elég - haspókocskám! -, dühösen dobálta a tányérját, de végszükségben a szotyolát is boldogan fogadta belé (nem tudom első önálló estéjén, mit szólt, hogy sehol a betévő Pedigrée...) Szimatolt, kaffogott, szuszogott, röfögött - betöltötte a teret -abszolút önálló és öntudatosan erős egyéniség volt. És miközben nőtt és szépült (foltosan is gyönyörű lett!!)vészesen teltek-múltak a közös napjaink. Egyre dermedtebben számoltuk: szeptember, október... A gyerekek kértek-könyörögtek: mamaaaaa, hadd maradjon!! De hát ha saját káromon megtanultam egyszer régen, hogy lakásban nem jó neki! Addigra kijárta már a természet-iskolát, jól tudta, milyen hülyék bírnak lenni azok a nagy szőrös állatok(kutyák) és hogyan kell őket egyszer s mindenkorra móresra tanítani kis szúrkapiszkával, milyenek a rovarok és hogy kell elkapni azokat, mert bizony finom a vadászat íze, a fű szaga és jól esik a fák tövében a szimatolás. Azt is, hogy az ősz illata mit rejt és üzen az olyan kis állatnak, mint ő. Felnőtt lett végérvényesen...

Eljött hát az az október 5-e. Hétvégén, - szombat volt-e vagy vasárnap - nekiindultunk négyen a legnagyobb gyászban elengedni őt. Ölemben egy füleskosárral, benne meg a süninkkel. Be a vadiúj Citroenbe (akkor kezdték csak forgalmazni, csorgott is a népek nyála utána; de kit érdekelt ez akkor közülünk?) és el a Gerecsére. Oda föl, a legmagasabb pontjára már gyalogosan kaptattunk libasorban némán, nagyon lassan, hogy minél később kelljen elválnunk tőle. Nem akartuk ugyanis ott elengedni, ahol autók alá kerülhetett volna a kis hülye kíváncsi-fáncsink, vagy más baj érhetné... Kerestük hát a csúcson az ideális helyét. Hú, de soká nem találtuk! Addig is velünk volt ;-)). (Ilyesmit élhettek át most az Állakert dolgozói, amikor - hozzánk hasonlóan - ők is szabadon eresztettek 30 nagyokorúvá érett, általuk felnevelt sücikét: http://cukisag.blog.hu/?main=070217

Reméljük,gyönyörű, kiterjedt hatalmas sün-nemzetséget alapított ott a Gerecsén(szerintünk fiú volt de nem biztos ;-)! Most a kertünkben alszik egy utódja az avarban. Nagyon bízom abban, hogy megmarad nekünk sok tavaszra-nyárra, izgő-mozgó albérlőnknek, kártevő írtónak, kis szabadtéri örömnek. Ő az erinaceus europaeus L., tehát az európai, keleti sün védett állat! Vigyázzunk mi is mindenhol nagyon rá!!!!