Porzik a siker útján a Spamalot-vágta

Serbán Attila Herbertként szenved

A netezők életét megkeserítő szó, a spam/levélszemét/ tulajdonképpen a legótvarabb hulladékokból összeütött angol dobozos löncshús neve. Ezt emelte a legendás Monty Pyhton Repülő Cirkusza - http://hu.wikipedia.org/wiki/Monthy_Python - egy olyan marháskodás címévé, mely végül stílusikon lett. Tehát 1975-ben a szarból mégiscsak várat emeltek kitalálva ezt az angol történelmet kíméletlenül fricskázó filmjükre http://www.youtube.com/watch?v=XcxKIJTb3Hg jellemző fogalmat. Mindössze 150 ezer fontból Skóciában meg is rendezték, noha a pénz még arra sem volt elég, hogy pár nyamvadt élő lovat vegyenek... Viszont örök nyereségként így pattant ki fejükből a mára klasszikussá vált poén a kókuszdiós ugribugri " lovaglással"! Látva vergődésüket, még a Pink Floyd és a Led Zeppelin is beszállt adománnyal e bulijukba. Erről a szintén dicső közelmúltról a Wikipédián illetve http://montypython.lap.hu -on lehet csemegézni.

Rajongóik számosan vannak azóta világszerte, így mi is - hála Galla Miklós fordítói és terjesztői hevületének - jó ideje megismerkedhettünk már az hat angol őrült zsenivel. Mindegyikük a fanyar szigetországi humor mintapéldánya (Gilliam meg az utánozhatatlan animációjuk mestere), olyannyira, hogy hármat közülük be is választottak minden idők ötven legjobb humoristája közé. Második lett itt John Cleese - lásd munkái közül a Hülye Járások Minisztériuma avagy a Waczak Szálló - megérdemelten! Ezért nem túlzás, ha klasszikusnak nevezem őket, mert amit ők karikírozásba, nevetésbe ágyazva lefektettek történelem-, nép-, magatartásvizsgálat címén, az máig utolérhetetlenül friss, aktuális, sőt hálisten nyolc napon túl se gyógyul, inkább elgondolkozásra ingerel. Boldog nép lehet az, amelyik röhögve kibírt/ja Montyék kíméletlen és minden apró nüanszra lecsapó pengeéles poénjait, - vegyük csak Arthur királyékat meg a Brian élete főhőseit, a zsidókat - pedig hát lett volna okuk tartósan megsértődni és hisztériásan őrjöngeni, olyan durva látleletet adtak róluk a (sok-sok női szerepben is brillírozó) akkori fiúk. De a nagyság pont elviseli a rajta vihogást is, sőt önmagán tud a legnagyobbat röhögni - szerencsésebb országokban ez már csak így megyen... (Amerika is elég jól tolerálja a South Park bicskanyitogató agymenéseit jó ideje már.)

Mivel szilveszter délutánját megnézhettem - már februárra! is hiánycikkek a jegyek a Madách Színház Spamalotjára - a dugig telt nézőtér pótszékén ezt a külön engedéllyel egyedi pestire plántált előadást, azt kell mondjam, ha ekkora érdeklődés van erre, akkor még sincs itt, a végeken se veszve minden! Hiszen - szeptember óta - emberek ezrei lettek beoltva e nagydózisú mosoly-vakcinával, ami önelégültség, felfuvalkodottság, mások kirekesztéséből kovácsolt álöntudat és egyéb néphülyítő vész ellen véd. A nevetés, sőt röhögés könnyes erejével felvértezve, a felhőtlen jókedv szárnyaival, amik elemelnek a sötét komor napi valóságunktól, bár minden percben azért utalnak is rá.

Mert Szirtes Tamás rendező teljesen a jelen Magyarországára szabta - Bárány Ferenc fordításában és egy dala segítségével - eme "antik" angol löncskonzerv bádogruháját: az itteni v/iszonyok köszönnek vissza a nemesen hülye brit múlt honosított kavalkádjában. Azok a tüneményesen színes-szellemes jelmezek, melyek Rományi Nóra, illetve díszletek, melyek pedig Rózsa István munkáját dicsérik minden őrült ötlet kiváló támogatói. Nem vallanánk szégyent sehol ezekkel, gazdagabb tájékon se. Mert a régi filmből aztán - az idő, a divat, na és a pénz parancsára is - 2005 márciusában New York-i musicalbemutató lett, amit egy év múlva tomboló londoni West End-siker követett; s íme három év múltán már mi is tapsolhattunk gyalogéknak! (Tony-díjjelölések özöne és 3 el is nyert kitüntetés rangsorolja a darabot.) Tökéletesen illeszkedik hofisan elszabott Pestünkhoz ez az egész tohuvabohu és ettől is lesz szerintem olyan sikerszériája, mint a sok évtizede futó Macskáknak... Minden részvevő megérdemelné ezt, mert - oké, a szilveszter is dobott a hangulaton, biztos, de - olyan lubickolás csaptak a színpadon poénokban, zenében, dalban, mozgásokban (koreográfusuk a híres Fekete Vámpír, Tihanyi Ákos, karmester: Zádori László), hogy csak na! Tényleg élvezik ott fent is minden percét és ez a hangulat a kiérlelt és pesti kabarésra fazonírozott vicceken túl is hat a nézőkre.

Miután laza kezdésként a hamiskás zenészeket nemes egyszerűséggel lelövi a felajzott karmester, a dörrenésekre aztán tényleg úgy elgaloppírozzák magukat a szereplők, hogy meg se állnak a kétrészes mű végéig! A kókuszdió csattogására saját lábán lovagló király - Barát Attila leheletnyi fenséges komolyságot azért mindig megőrző, édesen idézőjeles alakításában - rögvest két Fábry Sándor-imitátor őrszembe botlik lovaghajkurászós útján. Ezek - végigvihogva "pazar" vágtáját - el is kergetik Tüdő-izomcsávós rizsájukkal a koronás vándort, Patsy-val, az ő csörgő-dobogó hű csatlósával együtt. A kietlen brit vidék Sancho Panzáját Ömböli Pál adja, aki tekintélyes termetét meghazudtoló keccsel táncolja és énekli el jóval később a mű legnagyobb slágerét a Felhők mögött mindig kék az ég címűt (átvéve a a Brian életéből). A lankadó élcsapat térítő útja során ezután belefut egy zavaros, anarcho-szindikalista forradalmár-bölcsész dumát pöszögő nyomoroncba és b. anyukájába, ott a mocsárvilág kellős közepén. Már-már fokozhatatlan az abszurditás , noha ezt a vonalat nem is annyira a huszon-harmincévesek értékelik nyerítve, mint inkább az ezt cucilizmusként bőrükön megélt idősebbek...
Nagy Sándor, aki -színészsége mellett - az Adagio-énektrió legolvadóbb nézésű tagjaként tipikus bel ami, ebben a szerepében - végighadarva egy rövidített Marx-Engels-Lenin összest - lenyűgözően szellemes. Síkproliból Sir Galahaddé transzformálódva aranyszőkén is végig humoránál van, egészségesen kitörve az olajos pillantású, fekete hajú "nők kiskedvence vagyok"-dobozból. Mint majdnem mindenki - kivéve az egyetlen valódi nőt, a Tó Tündérét - ő is több szerepet alakít (mást-mást előadásonként és egy este is jó pár félét), így ezen túl még a mocsok erőszakosan nősíteni akaró királyi apukát illetve a rettenetes Fekete Lovagot is előadja... Az ő felszalámizása valódi szcenikai bravúr. Az egész sztorit persze egy lelkes real angol /öltönyös/ történelemtanár vezeti fel - Serbán Attila egyik arca a négyből - és mivel gyorsan beszél, az elején bemelegítésnek egy kis magyaros tatárjárásos katyvaszt, amolyan "mongol vagy angol, egyre megy vazze!" -revüt is kapunk. Szirtes azon törekvése, hogy ne csak a brit de a hazai vérzivatarok is feltűnjenek, igen frappánsan kavalkádos tömegjelenetben tárul elénk. Plusz sikerül így behoznia a színre a régi Monty Python-truvájt, a nyers hallal pofozkodást is. Nálunk épp ezt a mongolok viszik véghez, de így is simán belefér a dilibe.
Ha már említettük az egyetlen - a filmben nem is szereplő, csak a zenés színház kedvéért megírt - hősnőt, emeljük meg kalapunk Molnár Szilvia hangi, testi és egyéb kvalitásai előtt: a Lohengrin fennköltségét kifigurázó csónakjelenetben, de a többiben is - jó alakján csodaszép jelmezben - hatalmas karikírozókészséggel alakítja a mindent magának akaró-kikaparó díva szerepét a tünde szendeségét félredobva. Még a vasfüggöny elé odahengeredik a koszba, csakhogy ő látszódjék utoljára a tapsorkánban. A másik nőt - Monty-ék hagyományaihoz hűen persze - egy férfi, Galbenisz Tomasz adja, aki épp olyan randa sipítozós vénség, mint az ő klasszikus angol öregasszonyaik, sőt jobb pillanataiban teljesen Bakó Mártára hajaz. Concorde alakítása az ő nevéhez fűződik szilveszter délutánján.(mivel mindegyik figura hármas szereposztásban lép színre, változik, ki mikor kivel ökörködik éppen együtt, nehéz is felismerni a maszk alatt az egyéneket. Segítségül itt a hivatalos lista: http://www.madachszinhaz.hu/Program/Szereposztas/Spamalot.php )

Szilveszter délutánján Sir Robin Weil Róbert, Sir Lancelot pedig épp Nagy Balázs volt. Mindegyikük hálás magánszámokat kapott lovagként a rendezőtől, mert a mindig maga alá csináló, gyáva Robin énekelheti-táncolhatja a "mindenhol keresni kell egy magyart" témájú nótát, ami a Szent Grál keresésének legfontosabb teljesítendő feladatát - a Madáchba bekerülést és fellépést - jelenti. (az eredetiben persze egy zsidót kell találniuk, mert az ottani célkitűzés: bejutni Broadway-re, csak így teljesülthetne). Sir Lancelot pedig, miközben "hősleg" kiszabadítja a fogoly Herbertet, belé szeret és hipp-hopp rájön, hogy jé, ő tulajdonképpen homokos... Ez természetesen fergeteges tempójú és ruhájú melegbár-hangulatot indukál a cuki fiútánckar hozzáillő mozgásával. Ezentúl Nagy Balázs még a vitrolos nyelvű francia gúnyolódót (minden angol rémálmát) és a gördeszkán cirkuszi vénával a magasban száguldozó Tim varázslót is alakítja - bár negyedik szerepében, a Ni-t mondó Főlovagként meg épp a legyökerezettséggel hat... Weil pedig a bepisilős Robinon túllépve ájtatos szerzetesként idegőrlő időhúzással motyog a fenevaddal szembeni élet-halál harcban. Mert az események a Nyúl - fa és vér - jegyében zajlanak persze.

Serbán Attila formálja meg - a történész, a Hullajól érzem magam-táncban bizonyítgató pestises öregapa és a pimasz lantos mellett - az angyalarcú, hímző(hámozó) szendén picsogó Herbert királyfit, kit gonosz apja (Nagy Sándor) erőszakkal akar - óh, borzalom!! - megnősíteni... Szőrmepomponos hálóingecskéjében, aranyló bubifrizurája alól ártatlanul pillogó szemecskéjével és a függönyök sőt minden textil iránti olthatatlan érdeklődésével tüneményes nőlelkű androgünt játszik, aki a zord önkény ellen nagyobb drámát bír rendezni hangban és táncban, mint száz sárkányőrizte igazi királykisasszony... Annyi kényeskedéssel és mórikálással teszi ezt, ami még épp nem ciki de jól érzékelteti a természet eme elfuseráltsága miatti bánatát. Hős Lancelotja karján meglelve helyét a világban, aztán ki is simul teljesen. Poénok itt is röpködnek bőven e lila, lányos fiúszobában szóban, dalban, mozdulatokban.

Végül a már teljesen "megdolgozott" közönséget is bevonják a játékba, hiszen a Szent Serblit - nagyon jó a rajzos, vetített Gilliam-féle körítés is - egy néző (fiatal srác) széke alatt leli meg végre a válogatott csipetcsapat annyi megtöretés és hercehurca után. A gyereket (hogy ő is beépített-e, nem tudom, de kellőképp meg volt lepve) felhívják magukhoz, sőt kitüntetve bevonják a Kerekasztal Lovagjai körébe, mintegy ezáltal is hirdetve a nézők és a színház megbonthatatlan egységét és barátságát. (ez az állandó jelzői szerkezet kis visszautalás a kezdeti marxi-lenini hablatyra...)
Két részben játsszák, végig gördülékenyen mulattatva és nevetésben fürdetve a közönséget és magukat. A teljes asszociációs elengedettség meglátszik mindenben (ami nem jelent fegyelmezetlenséget, mert iszonyú precíz a tánckar, jól cseng mindenkinek hangja, tökéletes az összhang a szereplők közt), hisz például a franciák Arthurékat ekéző jelenetében - végső biológiai csapásként az utált angolokra - Charles De Gaulle-tól Edith Piafon keresztül Marcel Marceau-ig (híres pantomim művészük) mindenki trikolóros fodrokban ropja a kánkánt...Ami a két, csatorna elválasztotta szomszédvár örök ellenségeskedésének nagyon találó pár perces, szájbarágás nélküli összefoglalása.

És ez minden percükre igaz. Ettől tüzijáték és önfeledt bolondozás a magyar Spamalot a szigorú koreográfia, a nehéz szövegek/énekek és a bonyolult színpadi trükkök - festett díszletek mozgatása, stb. - dacára. Voltak olyan felvetések a bemutató környékén, hogy ez sajna nem száz százalékig Monty Python... Hogy is lehetne az itteni alapanyagból?! De a nagy hatosfogat szelleme nem veszett el, csak némileg átalakult, ahogy minden adaptációnál ez megtörténik. Érthető az is, hogy a Madáchban Montyékkal ellentétben, nem adják annyira a musical durván karcos kritikáját, lévén azért ez a közegük. Ami a lényeg, hogy olyan profi mulattatás zajlik, amelybe azért öniróniájuk is bőven elfér - például a "minden musical elejére, közepére, végére kell egy olyan dal..." című számaik veretessége ezt hangsúlyozza. Szóval élvezzük jó sokáig ezt az angol löncshúst magyaros tálalásban, hisz oly jóízű végeredmény!

Fotó: Berkovich Kata