Nagyon szegények lettünk - Vekeredi László halálára (1924-2009)

R.I.P.

1974-től 1980-ig jártam az ELTE BTK-ra, magyar-népművelés szakra. (tudja valaki még, mit jelent ez? Nemcsak ruhatár-büfé szakot...) Nem vettek fel ugyanis nappalira, mert nem voltam fizikai dolgozó gyereke (F betűs), de aztán három év múlva levelezőre igen – megkönyörülvén rajtam, az amúgy a bejutáshoz elég pontszámaim okán. Hál’ isten, tehát nem a nappalisok lila-kékharisnyás, szimatszatyros, Alföldi (randa bőr)papucsos beképzelt körébe kerültem, hanem dolgozó, tehát idősebb, komolyabb, értelmesebb népek közé.

És talán, mert itt már nem volt annyira vészes az agyak korai „elrontásának” veszélye, a párthatalom megengedte, hogy a tudománytörténet tárgy oktatása egy valódi emberi csoda, VEKERDI LÁSZLÓ http://hu.wikipedia.org/wiki/Vekerdi_L%C3%A1szl%C3%B3 által történjék. Persze szigorúan este hét körül, mert azt hitték az apparatcsik- marhák, hogy akkor már úgyse megy egyetemista a Pesti Barnabás (akkor még így hívták a Papnevelde utcát) strasse környékére... A nappalisoknak már megbízhatóbb elvtársat szereztek: az akkori tévében is népokító kis kedvenc (öreg korára vállalhatatlan nézetekbe gárgyult) Benedek István tartotta ezt a stúdiumot.
Szocmunkáspárték erősen elszámolták magukat, hiszen még azok is ott tömörültek a lehetetlen időpontban, akiknek közük sem volt a népművelés szakhoz, mert Vekerdinek olyan híre volt! Jogosan. Nála szabadabb gondolkodású, szókimondóbb, szárnyalóbb előadó - lepkesúlyával szó szerint körberöpködte a termet; ha elfogyott a tábla, írt lendületesen tovább az olajzöld falra, az ajtóra - nem jött a világra nálunk. Az sem izgatta, hogy téglák lehetnek a teremben, ő csak mondta a lázító, de mindig igaz dolgait. Olyan egyetemesen hatalmas tudása volt, amit fel se tudnék idézni - de Niagaraként ömlött ránk, örökös lelkesültségével, bátorságával együtt. Mindig hangsúlyozta, hogy az a kádári, jaj de szépnek hazudott rezsim janicsárokat képez a fiatalokból, engedelmes bábokat. Nem lázított, csak elmondott egymás mellé illesztett tényeket, órákon át, fáradhatatlanul. Már akkor, a hetvenes évek közepén is filigrán, szemüveges, szikár kis emberke volt, viszonylag magas hanggal, de lenyűgöző előadókészséggel, tüneményes, örökös mosollyal. Mintha mindig tintán és papírgalacsinon élne, olyan nem evilági jelenségnek hatott. Csak a tűz, a soha ki nem fogyó temperamentuma, agya és szíve lökte előre.

Akkoriban az Akadémia könyvtárának volt a vezetője /?/, és részéről az osztályozás is ott zajlott. Mivel tudta, hogy annyit, mint ő (sőt még annak a mikronnyi részét se!) nem képes senki - se bemagolással, se máshogy - megtanulni, hát kihirdette, hogy aki személyesen beviszi az indexét hozzá az Akadémiára, az ötöst, aki csupán mással beküldi, az négyest kap.... Más jegy nem volt nála forgalomban. Mi, akkori barátnőmmel boldogan loholtunk be hozzá, mert élvezet volt a társaságában csak perceket is lenni. Soha nem alázta a diákot, nem nyomorgatta: nála szerényebb embert nem ismertem, hozzá hasonlót is csak Elbert János, a 27 éve gazul meggyilkolt műfordító személyében. Mindkettőjük hiányzik immár fájón innen, ebből az elvadult országból, ahol Tanár Urazhatnak olyan lényt, aki - na nem is folytatom... Nekem - örök hálám érte! - megadatott sok társammal együtt, hogy személyében egy brilliáns koponyájú valódi TANÁRT ismerhessek meg, egy igaz embert, és ezáltal tudjak viszonyítani. Arany zsinórmérték volt és lesz ő, a drága, jó, édes Vekerdi professzor!

Tudományos életművét méltassák mások, én köszönöm szépen, hogy egy picit keresztezhette egymást az utunk. Legyen neki már jó minden ott is, hiszen szép, tartalmas élete volt, és másokét is azzá tette. Pusztán már azzal, hogy itt élt 86 éven át.