Massát megmentették, de a gyalogbetegnek tavaly halált hozott a honvédosok közönye - nem vagyok meglepve!

Canossánk az Állami Egészségügyi Központban

NIL NOCERE! /NE ÁRTS!: ez a legalapvetőbb szabálya az orvosi szakmának. Ehhez kapcsolódva idézek két indexes hírt 2008-ból:http://index.hu/politika/belfold/egbbe132/ illetve http://index.hu/politika/belfold/aekcs8870/
Kettő között tavaly meghalt egy középkorú férfi. Mert őt pechére nem Felipe Massa brazil ferraris Formula 1-es pilótának hívták, akit szerencsésen és a hírek szerint profi műtétekkel, áldozatos sok ápolással megmentettek mogyoródi szörnyű balesete után. De ennek - gondolom - az volt az ára, hogy körülötte foroghatott az egész miskulancia - oké, ez amúgy jót tett az országimázsunknak és egy fiatal tehetséges férfi, jövendő apuka életben és remélhetőleg egészségesen a szakmájában maradhatott! http://www.felipemassa.com/) No csak azért jegyzem ezt meg némi pikírtséggel e mostani nagy ünneplő halleluja közepette, mert amúgy ez a mi milliárdjainkért megépített Állami Egészségügyi Központ, vagy mi a fene(hajdani Honvéd Kórház) a hazai mezei maródiakkal már nem ilyen készségesen és odaadóan bánik: azt a tavalyi agyvérzéses 54 éves embert is úgy kivágta szent falai közül magatehetlenül egy szál papucsban, mint a macskát szarni... (Aki a Jánosban végül el is hunyt szegény később)

Hogy ez nem csak sajnálatos véletlen és kivételes esemény arrafelé, legyen példa a mi kis családi történetünk 2007 horrorba forduló decemberéből. Négyen tanuként - akik elkísértük a mamát - "élvezhettük" testközelből eme elhivatott honvédosok "magasszínvonalú orvoslását". Azonkívül ismerem olyan - ismert nagytudású vezető pozíciójú - doktor lányát, aki az enyémhez hasonló rémregénnyel tudna szogálni apja betegségéről, ami ott zajlott. Őket, mondhatni bennfentesként, szintén magasról tojták le, noha legalább a csilivili falak között lehettek...

2007 december 14-én (péntek volt, az tuti) délután egykor a látogatóba érkező lányom az ágya mellett heverve találta a 83 éves anyámat, aki süket is, egy, két évvel ezelőtti esése nyomán csípőprotézises is - tehát alig bírt mozogni addig is...



Szegényke - mint érthetetlen (mintha részeg lenne: komoly figyelmeztető jel!)) mondataiból kihámoztuk - éjjel kétszer is elestt WC-re menet, és amikor rátaláltunk, már 10 órája hevert a hideg padlón. Mázolt/afáziás volt a beszéde, jobb oldala béna, szája lefittyedt - iszonyúan megijedtünk, naná!
Tudtuk ebből - hisz olvastunk már régen a sztrókról - hogy nagy a baj: tehát azonnal hívtuk az Amerikai úti kórházat - mert a drága, évtizedek óta zsebbe is dotált háziorvosunk(azóta lapát), Csuka Mónika dzsesszes férje, mint olyan, nem adott meg mobilszámot soha, tehát hétvégén nem lehetett őt elérni -, hogy vihetjük-e oda. Ők azt válaszolták, hogy csak vasárnap tudnák fogadni, hívjunk sürgősen orvost, és az döntse el, kibírja-e a mamám addig...

Jött az ügyeletes kb. fél ötre, - ő szerinte az a várakozás maga volna a biztos halál, irány a kórház. A Nyírőbe akarták vinni, mint új-lipóciai lakost, de én sírva kértem, hogy csak oda ne: apám ott halt meg, utáltuk az egész gondolatát is. Jó, mondta a pasi, a Honvéd, vagy ahogy ma hívják Állami Egészségközpont épp ügyeletes volt, oda vitte a mentő, teljesen szétrázva szegényt. Este fél hatkor érkeztünk meg a csúcsban araszolva oda. Ebbe a csilivili, sokmilliárdból megépült kórház sürgősségijére, reménnyel telve. Hideg és fagyhalál fogadott, mert nem volt ott fűtés A személyzet viszont nagyon dizájnos polárfölsőkben rohangált..
Volt ott egy szintén agg asszonyság, egyszál selyempongyolában a pont a huzatba állított hordágyán. Könyörgött szegénykém végig - ő is zavart volt agyilag, ahogy láttam -, hogy hívják a vejét, hisz órák itt fázik, hozzon az neki végre valami meleget. Meg se hallgatták, rá se dobtak egy takarót, vagy felsőt. (Még késő éjjel is ott sápítozott, de már kissél lejjebb csavarva....) Ám akkor még mi bizakodtunk, hogy velünk más lesz, hisz valami fiatal orvos félórán belül jött is, ránézett a mamámra.

Aztán semmi, ólmos, hideg, éhes-szomjas hosszú órákon át. Anyámra ráraktuk - nem értett szegény semmit, csak rettegett a hordágyon - a család összes télikabátját, hogy ne fagyjon meg. Valamikor este 9 körül megnézte valaki végre, majd betolták a CT-be. Onnan ki, megint bebagyuláltuk, vártunk étlen-szomjan. (A kávéautomatájukat is a férjem próbálta helyre pofozni, kaja sehol...) Vártunk-vártunk tehát a ködbevesző, mítikus neurológus doktornőre. Aki sehol... Na viszont a többi személyzet melegen felöltözve!!, mint egy angol yachtklubban: kellemesen zsizsegett, élénk társadalmi életet élt röhögve, bagózva, iddogálva, miközben a folyosón ment a komplett civil haldoklás ezerrel. Fűtés nuku, emberi szó nuku. 10 óra magasságában (már annyira persze nem emlékszem halálpontosan) befutott a várt szaktekintély, egy harmincasnak is jóindulattal kinéző lányka. Valamit megnézett anyám agyi állapotjáról a lemezen is, de azt elég meredeken leszarta. Csak az érdekelte, de az nagyon, hogy van-e a családban börtönőr, katona, rendőr, vámos, stb. - hogy itt tartsák vagy kirúgják. Mondtuk, hogy nincs ilyen (apám míg élt, ügyvédként katonai védő volt, de az már smafu, mondta e hölgyemény) tehát az a jóasszonyka közölte, hogy anyámnak takarodnia kell innen, e szentséges falak közül.Mondtuk, hogy tél van, hideg, ő félbéna, legalább éjjelre maradhasson, kifizetjük. Nem! Menjen a Szabolcs utcába vagy bárhová, mit tudja ő. Nem is érdekelte, tényleg.

Akkor valakinek eszébe jutott, hogy ez az öregasszony esett kétszer is, nem tört-e el valamije, világítsuk csak át? 11-kor frissen.fiatalosan már a röntgenbe is betolták ;-). És aztán éjfélig senki meg nézte a traumatológusok közül (nem volt ott nagy forgalom, vágott ujjak, stb.), hogy a felvételek alapján van-e baja. Akkor - szégyen, nem szégyen - hatalmas hisztit vágtam ki 6 órai szenvedés után, hogy jöjjön egy doktor és vizsgálja már meg, mert addig semmit se tudtunk tenni vele! Nagy kegyesen, egy szintén tejfölösszájú srác megnézte, majd közölte pikírten, hogy e tekintetben semmi baja, vihetjük - éjjel fél egykor!! - el a fenébe, ha fogadja ilyenkor a Nyírő oda, ha nem, akkor kisnyúl...

És azt a szerencsétlen, félbéna, süket, étlen-szomjan lévő, törődött, magáról már mit se tudó 84. évében lévő, minden tébéjét évtizedekig halálpontosan fizető anyámat kibaszták a kórházból télvíz idején éjjel! Nem hívtak mentőt persze, vihettük a saját civil kocsinkon... Ugyan azt mondták - szintén igen jóságosan - hogy beállhat a férjem a bejárathoz bekanalazni az öreglányt. Ám amikor odaparkolt, habzó szájjal üvöltött velünk a kórház biztonsági őre, hogy rögvest takarodjunk onnan, mert az a MENTŐK HELYE!!! (SZÁL SE VOLT OTT AKKOR). Senki nem kelt a védelmünkre; két ember - orvos, betegszállító - egy szaros kerekesszékbe pakolta, épp, hogy rádobva a kabátját a béna testére és tolhattuk is a messze álló Citroenhez. Leesett róla a kapkodva panyókára vetett kabátja, belevágott a hálóinges testébe (otthon felöltöztetni se bírtuk, ahogy volt, vitték a mentők) a jeges szél... Akkor azt vágtam a két ottani dolgozó arcába dühöngve (noha azok még a jobbakhoz tartoztak), hogy annyit kívánok, az ő anyjukkal is történjék ugyanez!!!

A NYÍRŐBE ÉJJEL NEGYED KETTŐRE ÉRTÜNK. Befogadták szó nélkül, aranyos roma gyerek segített felvinni a másodikra, a neurológiára. Ott az empatikus, jófej, fiatal, türelmes doktornő rögtön megnyugtatta, megvizsgálta, helyet szerezett neki (hat másik öreglányt felébresztve sajnos). Hazamentünk: forró hálát adva, hogy az addig utált Nyírőbe lehetett végre, jó kezekben...

Még egy kis ízelítő a honvédos ügymenetre: megyünk be szombaton, hogy mizu? Mondják, hogy a kis doktornő reggel nyolckor még nem ment haza ügyeletből, hanem plusz két órát várt a honvédosok e-mailjére, hogy végre a leletet megkapva láthassa, mi is van tulképp anyám agyával?? Semmi nem jött onnan reggel 10-ig - se telefon, se e-mail - így nem tudta elkezdni a kezelését. Menjünk mi be, - javasolta a nővér -, és verjük ki belőlük a Ct-eredményt lemezen, mert ők itt tehetetlenek... Megyünk persze rohanvást, ott közlik unottan: ja összeomlott a rendszerük, de amúgy sincs egyetlen darab írható CD-jük se. Mondtuk - én már káromkodva -, hogy, jó megyünk veszünk, B+! Akkorra aztán mégis került (másik beteg rovására, mert hogy egyszem akadt zu sammen az egész házban!!!) és kinyomtuk belőlük szombat délután 1-re a leletet. Emiatt laza egy napot késett az infúzió, pedig a sztróknál az első három óra a döntő... No comment. Ennyit ezekről. Remélem, fognak az átkaim, és eléri őket.

A NYÍRŐ GYULA KÓRHÁZ NEM A FATVÁM MIATT PUSZTUL, HANEM MERT ARRA VAN ÍTÉLVE MINISZTÉRIUMILAG. Visszafejlesztik puszta elfekvővé; mondta is a kis doktornő éjjel, hogy nincsenek meglepve, mert a Központi rendszeresen ezt csinálja: a pénteki ügyeleti reszlit - súlyos, reménytelen eseteket - átpasszolják nekik az új nap kezdetén éjnek idején... Szakadt ágynemű és ócska ágy és elég szar kaja volt, de lelkes nővérek és orvosok. 45 súlyos esetre " a salátabárban", - ahogy mi hívtuk, hisz sokan olyan állapotban léteztek már - 2 ápolónő jutott. Volt, amelyik nyakmerevítővel emelgette, tette tisztába 40 kilósan a magatehetetlen öregeket, de csinálta mosolyogva karácsonykor, újévkor is. NEM FOGADTAK EL SOHA EGY FILLÉRT SE, pedig próbáltuk így zülleszteni őket, látva az emberfeletti melójukat.A karácsonyi bonbont éppcsak odadhattuk, azt is nehezen vették el!

Anyám meggyógyult, noha volt már halálán is... Szerencsére a romantikus kis téli éjjeli utazgatásán meg se fázott (bár egy öreget a tüdőgyula két perc alatt el bír vinni ugye); lekopogom a mázlinkat, hisz visszatért az eredeti, nem tökéletes de valamennyire önálló életéhez. Köszönet a Nyírőnek! A Központi Írtórészlegről pedig ennyi. Aki teheti, kerülje!!!