Caesar-saláta (magyar kisöccsei)

Nem eredeti múlt századi tijuanai... És akkor mi van?! :)

Még Napi (és nem Tesco- ;-) gazdaságos újságíróként sokszor lecseszerintett szerkesztőnőm, hogy mi az, hogy én mindig mindent mindennel összefüggésbe hozok egy cikkben??!! Na nehogy má`! Kit érdekel az? Üzletembereket, menedzserfejeket biztos nem! Én meg úgy vélem, hogy igenis vannak, akik nem csak pár hülye dekagrammra kíváncsiak, amit bárhol megnézhetnek, ha főzni akarnak, hanem esetleg mellette infókra, sztorikra, "édes pletykálkodásra" (ahogy ezt Szerb Antal,http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/euproza/szerb.htm a nagy kedvencem reneszánsz elődeire hivatkozva művelte); tehát valami személyességre, hitelességre. Na, ezért én április óta nem írhatok már a Napinak, de zag sohn! Itt, a lapomon, aki akar és élvezi a stílusom - ezt a burjánzót - úgyis megtalál és elolvas, sőt megfőz.... Direkt csak azokat az ételeket "zenésítem meg", amiket ÉN ( VAGY A CSALÁDBÓL BÁRKI) el is készítettem/ünk/, meg is ettünk (+ életben is maradtunk tőle) - saját, photoshop-mentes fényképünkkel illusztrálva eme konyhai dolgainkat a maguk, kicsit primcsi valójában... Ha nekem is láthatatlanná tett bérrabszolgák ügyeskednének precízen-szépen előkészítve a nyersanyagokat, utána elmosogatva, ragyogóvá pucoválva azonnal mindent, mint a tévés-vakítós főzőműsorokban (persze, így nem csoda, hogy Stahl és egyéb nagyságok ott villognak drága szponzor-rongyokban kötény nélkül, ragyogó sminkben, mégcsak fel sem tűrt ruhaujjal ;-)) - hiszen a piszkos munkát más névtelen nulla elvégezi a back stage-ben), akkor szerintem nem lenne meg ez a bukéja: a személyes garanciája az egésznek. Így meg van ilyenje. Aki ezt értékeli, az értékeli. Köszönöm ezúttal is neki!

Nos vissza a pletyihez: a címben említett Caesar nem az a Julius Caesar http://hu.wikipedia.org/wiki/Caius_Julius_Caesar, - őt követette éppen Augustus császári trónján - aki nekem először ugrott be, mint e könnyű és finom saláta névadója. Hanem egy San Diego-i (off, de nekem fontos: itt él a híres állatkertben testvéreivel,mamájával együtt az a tündéri Pandacsöki , akit persze mi hívunk csak így. A neve Mei Sheng: születése óta figyeljük ennek a buciédes fekete-fehér szőrmóknak a fejlődését az itt belinkelt videón http://www.sandiegozoo.org/zoo/ex_panda_station.html, most nemrég Berlinben születettt egy ebből a ritka maciból!) vendéglős az alkoholtilalom vérgőzös, bűnözést növelő napjaiból. Ő Ceasar Cardini, aki 1924 július 4-e - Függetlenség Napja Amerikában - tiszteletére egyik, Mexikóban, közelebbről Tijuanaban lévő vendéglőjében megkreálta ezt a salit, úgy ahogy én szoktam főzni: abból, ami épp volt neki aznap a hűtőjében. Erről még a Wikipédia is megemlékezik, igaz angolul: http://en.wikipedia.org/wiki/Caesar_salad

Ez a róla elnyert nevű saláta hamar a hollywoodi sztárok kedvence lett - mindig fogyózás folyik ott, tehát érthető a lelkesedés - és e nyolcvanhárom év alatt biztos helyet kapott a világ vezető finomságai között. Mindenhol másként csinálják, hiába van kőbe vésve egyesek szerint az eredeti recept: csirkemell felkockázva bekerül a fejes (vagy római avagy jég)saláta + pirított kenyérdarabkák + keménytojás- + paradicsomcikkek-combóba: rá olivaolajos, citromleves dresszing, melyben mindezek jól összekeverednek és parmezán rászórva. Na de mégis, mi legyen az a dresszing??? Van aki szerint kell bele mindenképpen Worcestershire-szósz (valami barna lötyi, a lányom szerint édekés, számára nem jóízű, amúgyis teli van nyomva E-vel és drága is: 600 akárhány pénz), mások a mustáros tejszínnel habart majonézra esküsznek, ám van olyan is, aki szardellás pácban látja az íz zálogát, stb. stb. Olyan ez a hitvita, mint a halászlé-, a gulyás-, a lecsó- és a bableves- pacal- illetve töltöttkáposzta-fanok vérre menő csatája arról, hogy mi is az igazi belevaló.... Eldönthetetlen ;-)).

Nos én, Ceasar Cardini vendéglős szelleme bármit is szól hozzá, a Worcestershire löttyöt eleve nem használtam, és amúgy is két- sőt háromféle kivitelben gyártottam le a magamét. Anyámnak - aki 84 évesen már mégse nem emészti meg a vasszöget se, sőt: sajnos egyre kevesebb minden marad meg benne - a kímélóbb fajtát joghurttal, fokhagyma nélkül, míg magunknak a majonézes bödön aljából/ végéből kikevertet. Először mamámnak csináltam ilyet próbaképp még a nagy kánikulás, 40 fokos napokban. Imádta. Így aztán, hogy maradt jó darab husi a szombati töltöttcsirke mellkasán, gondoltam, lefarigcsálva, jó lesz az még valamire, sőt pont számára, a Cézárra. (Dél-Amerikában nem ritka - sőt: Socrate, Aristotele, mint focisták! - az ilyen történelmi névválasztás, tehát legyen ez az írásmódom tisztelgés az ötletgazda előtt.)

Nos a munkamenet igen egyszerű és gyors akkor is, ha a nyers csirkét sütni kell: kb. háromnegyed óra múltán már ehető is. Itt most az első etapban tehát ezt megspóroltam; a már előző nap megsült húst kockára vágtam, elraktam a keményre főtt, felcikkezett tojással együtt. Aztán a salátát széttépkedtem a mosás, szárítás után, majd paradicsommal együtt fagyisdobozokba tettem és úgy szállítottam le hozzá a városba. Másnap a férjem a joghurttal, amit mindig is szívesen eszik, összekeverte mindezt és feltálalta neki. (ez van a fenti képen.)

Majd magunknak a Kaiser`s-ban akciózott 490 forintos csirkemell-szalagokból gyártottam a következő adagot. Kb. fél kg-nyi lehetett, nyolc-tíz fucnira vágott darab került a sütőbe sózva, borsozva, kurkumázva, lelocsolva narancsjuice-szal. Mivel citromom épp nem volt, hogy annak a levével porhanyósítsak és ropogósítsak...Amíg ezek a firlefáncok sültek, - forgatni is kellett persze! - kb. háromnegyed órán át, elkészítettem a kenyeret. A két szelet félbarnából (ami van, nemcsak hófehér a jó!) kockára aprított mennyiséget meghámozott, apróra vágott fokhagymás olivaolajon pirultattam. Utána kikevertem a dresszingnek valót, mert a csibe még mindig sült: a maradék 2-3 ujjnyi majonézt kicsi ásványvízzel felengedtem, hozzá kávéskanálnyi dijoni mustárt adtam, felhabosítottam és kész. Semmi barna lötty! A fejessalátát leveleire szedve alaposan megmostam, megtörültem, az erét kidobva széttépkedtem és összekevertem a pirított kenyérrel. Vágtam fel két-három fej kemény paradicsomot, kifőztem, felszeleteltem két keménytojást, na meg egy fél, feldarabolt kígyóuborka is került a műbe. Megsóztam, majd az addigra elkészült, pirosas, illatos apróra irdalt husival, a szaftjával, a majonézes-mustáros öntettel jól összedolgoztam. Díszítésnek a tojás és paradicsomszeletkék kerültek bele, rá pedig a borzas polpettémről ismerős reszelt eidami. Tudom, tudom: parmezán kéne rá, de nem volt. Na bumm! Annyira én nem rajongok ezért a száraz fajtáért, szerintem ez is csak nagy legenda, hogy az és semmi más!. Addigra a csirke ki is hűlt, gusztusos és izgalmas lett az egész. Még estére is finom maradt, pedig addigra a salátalevelek már megszívva magukat, kicsit el is szottyadtak...

Van olyan változata is, amelyik az általam favorizált 2 in 1-et valósítja meg, így válságrágta időkben. Tehát egy szép, formás, bőrös csirkemellett egészben elkezdtem olajon pirítani, mellé dobva a felszelt sárga- és fehérrépákat. (akkor ezeknek finom karamelles íze is lesz). Utána felöntöttem hideg vízzel, beletettem zellergumót és elkezdtem újházysra főzni kicsi lángon, FEDÉL NÉLKÜL!!(akkor lesz áttetszően kristálytiszta a lé.) Amikor a répák megpuhultak a levesbe cérnametéltet főztem és már ehettem is. Adagjából ítélve több embernek lesz kajája az elkövetkező napokban esetleg máj-, dara- vagy maceszgombóccal. Ez tehát az 1 db csibéből egyelőre egyféle kaja... Aztán a kihalászott és omlós puhára főtt mellet megsózva, -kurkumázva kis olajon betettem sülni a grillre is állított sütőbe. Mellé dobtam szikkadt régi kenyérből felvágott kockákat (ez fontos része a Cézár-salinak és szintén takarékos, hisz a maradék kenyeret használjuk ehhez fel kidobás helyett!)- így együtt, finom hússzaftban pirultak. Néha megöntöztem az Újházyval is. Amikor ezek a kis krutonok megbarnultak, kész is volt az egész, hisz a csirke már előbb megfőtt, ez csak ropogós-pirossá tette. Felszabdaltam kockákra, illően a kenyérhez, hozzá vágtam a keménytojást, paradicsomot, majd összekevertem a mosott/letörült salátaleveleket joghurttal (most nem volt reszelni való sajtom, na bumm!. Még kis olajat öntöttem rá és sót; et voilá! kész is volt a fapados változat. Ez is nagyon finom lett gyors, laza ebédnek.

Könnyű, nagy adagban leküldhető nyári kaja ez, ami nem terheli a gyomrot még a hőségben sem és hamar megvan, főleg, ha a levesötletem is megfogadják...

Biztos finom leheletnyi szardellakrémmel vadított tejszínes-majonézes alappal, sőt el tudom képzelni ebben a trutyiban megforgatni a salátával-paradicsommal-sajttal-tojással vegyülő haldarabokat, sovány karajt, bélszínícsíkokat is... Miért kéne/muszáj mindent mindig ugyanúgy csinálni? Mert egyszer úgy sikerült? Na és, tán feltámad a kitalálója és fejbecsókol egy húsklopfolóval, ha eltérünk szentséges ötletétől?! Millióféle fajta íz van a világon, kísérletezni szabad, sőt kell is! Legfeljebb, - ahogy a címben jeleztem -, ez már nem az igazi komoly, amerikai Caesar-saláta, hanem annak a - parasztosan - Cézár névre magyarított kistesója, unoköccse, stb... ;-)) De aki utálja a szárnyast, legalább az is élvezheti ezt így, a módosított változatban, ez sem kevésbé fontos szempont, mint a hűség az alapokhoz... Ez a "csak ebből szabad, különben irgum-burgum, vaskalap!"-mentalitás nekem az agyamra megy. A sznobok baromsága, hogy ragaszkodnak a méregdrága külföldi anyaghoz, mutatva, nekik pénz az bakfitty a főzésben! Az a cézári fenségessség ;-)) nem csökkent attól például, hogy kemény tojat híján pulykasonka-szálakat és "eccerű kis magyar trappistát" szórtam a kefírrel, citrommal, olivaolajjal, sóval bolondított zöld levelekre, sült kenyér-és csirkefalatkákra, tavaszünneplő falásra.



Ugyanilyen finom az említett trappistából reszelt sajt másféle tésztára, salira, melegszendvicsre: nem pont talján karaktert ad, de nem biztos, hogy rosszabbat. Jó az itthoni márványsajt ahhoz is, amit csak horribilis árú dán, francia "kékvérűvel" bírnak a nagyok? elképzelni... Ahogy finom a magyar lisztből is a pizza (úúh, már hányszor leírtam??) és isteni a napérlelte magyar paprikából, paradicsomból az andalúzok hűvős csókja, a gazpacho.http://www.lico-art.hu/media/szem-szaj20.php Minden étel lefordítható és adaptálható itthonra szerintem kis fantáziával és merészséggel. Megkavarva kicsit az eredeti ízeit, de izgalmassá téve egyúttal. Így valamennyire kitárul azok előtt is a nagyvilág, akik nem bírnak méregdrága éttermekbe eljárni ínyenckedni vagy azért elutazni az illető csodakaja szülőhelyére, hogy alélva ehessék és majd aztán itthon elmesélhessék felvágósiból. Nekünk bevált ez a magyarító módszer, és ettől nem is fogok eltérni. Akinek ez szentségtörés, sajnálom, de teszek rá. ;-)))