In mermoriam Darvas Iván 1925-2007

Az egyik leggyönyörűbb férfiszínész volt. Még így öregen is, akárcsak a szintén hasonló korú Paul Newman. Anyámmal volt egyidős, és a kedvence volt. Sajnos nem élhette meg a 82. születésnapját, június 14-én... Nem tudom, miben hunyt el. De béke poraira; borzasztó kár érte. Hiszen annyira sármőr, annyira elegáns, annyira kiemelkedő volt ebből a mai gagyi világból, ahogy a Figyelő oldalán látható videón is látszik: http://www.fn.hu/index.php?id=10&cid=164311 Kicsit túlpörgetett "r"-jei, jellegzetes hanghordozása, ami annyi filmben, színdarabban feltűnt 60 év alatt, amióta a pályán volt, mindig adtak egy alaphangulatot megjelenéséhez.

Szlovákiában, Bélyen született, orosz anya és magyar apa gyermekeként, aki Prágában német iskolában járt. Négy nyelvet/kultúrát kapott így rögvest... Mégis a legnagyobb magyar színművészek egyike lett Kossuth-díjakkal és minden más elismeréssel kibélelve. Az eredeti neve Darvas Szilárd volt, de mivel a híres humorista is e néven alkotott, felvette az Iván nevet. Híresen szép színésznők szerelme-férje lett: a nála tíz évvel idősebb Tolnay Klári, majd a kezelhetetlenül hisztis, de gyönyörű Házy Erzsébet operaénekesnő lett a párja.

Emlékszem, lánykoromban az egyik legnagyobb szerelmi regény fűződött nevéhez: beleszeretett interjúkészítés közben egy nagyon mutatós fotósnőbe, aki már egy szintén ismert fényképésznek volt a felesége. Irénnel aztán összeházasodtak még azokban a hetvenesekben; gyermekeik születtek- fiú és lány, ha jól tudom: bár magánéletét nagyon őrizte és nem is kezdte ki őket soha a bulvármocsár. Mind mostanáig boldogan is éltek. Anno a Vígszínház környékén néha láttuk őket: mindeketten magasak, vonzóan elegánsak és nagyon is összetartozóak voltak... Darvas nemcsak gyönyörűszép férfi volt, hanem csodálatosan nagy és sokoldalú művész is (rajzolni, írni is nagyon tudott; utolsó éveiben számítógépes grafikákkal szórakoztatta magát...) Az ötvenes években a Liliomfi című Makk Károly-filmmel egyszer s mindenkorra berobbant a köztudatba



Életéről és szerepeiről itt is olvashatni: http://www.ariff.hu/index.php?pg=sub_44 Én szerencsés vagyok koromnál fogva ;-)), mert láthattam a leghíresebb szerepében, amihez sajátmaga készített rajzokat. Ez Gogol: Az egy őrült naplója című egyszemélyes drámája volt a Pesti Színházban, melyet Horvai István rendezett. Darvas sok hányattatás, eltiltás, segédmunkás-év után a Vígszínházban lelt igazi otthonra és sztár-státusra. Az őrült naplója - iszonyú megerőltető lehetett partner híján órákig saját szerepbeli tébolyával küzdve létezni a színpadon - évekig ment, pontosan 500! előadáson át; a tévé is felvette és sugározta 1979-ben. Ebben egy kisstílű droidot=roncsot, egy hibbant csinovnyikot (olyan kishivatalnok, aki egy pondrónak számított a cári Oroszországban) játszott, mit játszott: ÉLT! ott előttünk, aki- a végletek paradoxonaként - beleszeret az előljárója gyönyörű és elkényeztetett lányába. És a maga abszurdan elmebajos módján megpróbálja meghódítani... Darvas Iván félezer estén ezt a lehetetlenségbe való teljes belelovallás és -őrülés dermesztő ívét adta elő a totális szétesettségig fokozva, hajszolva magát, megmutatva a darabokra hullást, és ez elleni, hiába való harcát.

Annyi de annyi változatos arca volt: hisz ő az a tüneményes gitáros is, aki a hatvanas években a József Attila Színházban Bodrogi Gyula és a pályakezdő Almási Éva oldalán eljátszotta a habkönnyű darabocska, az Imádok férjhez menni című marhaság egyik főszerepét. Amiben utánozhatatlan bájjal elénekelte azt a bizonyos "Kicsit szomorkás a hangulatom máma, kicsit belém szállt a boldogtalanság"-dalt. És évtizedekig ő énekelte megzenésítve az egyik legszebb szerelmes verset: Jurij Szimonov Várj reám címűjét. Annyira át tudta adni azt a kemény megtartó, konok hitet, ami visszahozta a katonát a halál torkából kedveséhez! Ezért szinte minden kívánságműsor alapszáma lett ez... Sok más sanzont is énekelt behízelgő franciás könnyedséggel. A La Mancha lovagjában Don Quijote megszállottságát, tiszta , de a világ által mindig kiröhögött érzelmeit tolmácsolta énekben-játékban felsőfokon. DE amilyen nagyúri s arszlános volt a dalolásban, annyira megragadóan egyszerűt mutatott abban a másik, 1970-es Makk Károly-filmben, amivel 1971-ben Cannes-ban különdíjat kapott, a Törőcsik Marival. Pedig a mozi utolsó harmada volt csak az övé, a nagyrészében a két asszony: Darvas Lili és Törőcsik brilírozott. De aztán amikor ő, a férfi - akinek sorsát a valóságban is átélhette `56-os szereplése miatt(bátyját szabadította ki a váci börtönből) - összetörve de méltóságteljesen megjelent a fekete-fehér filmkockákon, általa a kádári terror kézzelfogható és pontosan defininiált lett szavak nélkül is. Millió szerepe volt celluloidon és színpadon; nem tudták sehová beskatulyázni, mert mindent el tudott játszani, nemcsak az úriembert: volt ő svábbogárevő rongyos hadirokkant háromkirályok egyike az Egy szerelem három éjszakája című musicalfilmben Latinovits-csal és Sinkovits-csal, rákbeteg, végstádiumos szerelmes hős Domján Edittel az Új Gilgamesben, míg a világháborút új, humoros szemszögből adó Tizedes meg a többiekben és a dokumentarista hűségű Hideg napokban szenvtelen-rideg katonatiszteket alakított. Utolsó filmje a szintén Makk Károly rendezte Egy hét Pesten és Budán, benne hajdani "feleségével", Törőcsik Marival. Egy nagyon megrendítő tévéjátékban is főszerepelt pár éve - haldokló öregembert adott - Temessy Hédi oldalán; remélhetőleg nem így végezte be földi pályafutását.

Ami igencsak kiteljesedett volt, holott ez a négy nyelven perfekt beszélő, nagyon művelt fiú sohasem végezte el a Színművészeti Főiskola második osztályát sem... De sugárzó szépsége és azzal egyenlő arányú tehetsége - köszönhetően tanárának Rátkai Mártonnak és felfedezőjének, a Vígszínház legendás igazgató-rendezőjének Várkonyi Zoltánnak - minden vonalon magasra ívelt. Rendezett is a szabadúszással eltöltött késői éveiben, amikor megfordult sok színházi műhelyben: Művész Színház, Szolnoki Szigligeti Színház (ott ő volt Alföldi Róbert Mozartja mellett a gonosz-irígy Salieri), stb.

A rendszerváltás idején az SZDSZ-t képviselte a Parlamentben. Az 1990-es választásokon az ő szereplésével készítették a szadesz reklámját: Darvas egy zongoratanárt alakított, aki finom mosollyal és a rá jellemző bársonyos hangsúllyal javította ki hamisan félreütő tanítványát: "Ez neM DéF, esZ Desz..." De már régóta visszavonult a politizálástól; most az 1956-os forradalom félévszázados ünnepén sem verte a mellét féltéglával, mint annyian - sokan akkor még kósza gondolatok se voltak - a "hősök" közül. Pedig testvérét kiszabadítandó forradalmi bizottmányt szervezve mindenkit kihozott a tömlőcből - ennek következtében aztán ő került oda két évre a szabadságharc bukás után. Buzgó pártemberkék örökre el akarták tiltani az imádott színpadától, de Aczél György - akinek volt orra a tehetség-szaghoz - mégis megengedte neki pár éves mellkőzöttség/bünti után a vidéki színészséget. Onnan pedig nem tudott nem befutni Pestre és ad astra...

Egy méltóságteljesen, őszintén, szinesen élt élet ért véget június 3-án. Darvas Iván amilyen szívdobogtatóan szép volt fiatalnak, középkorúnak és idősnek is, olyan szerényen viselte magát, mint az igazi nagyok és olyan nyugodt tartással készült a halálra, - ahogy egy régebbi Friderikusz-interjúban maga mesélte. Valószínűleg elégedetten - noha, mint mostanság írogatják, sok mindenből már kiábrándultan - hajthatta örök álomra a fejét. Mert elért mindent - hatalmas szakmai sikert és a pályatársak tiszteletét, az emberek soha nem szűnő szeretetét, a családi kiegyensúlyozottságot - mindent, amit csak ember megkaphat az élettől. Megérdemelte!!

De nyugta most sincs: ő aki mindig bújt a nyilvánosság magánéletet firtató izgatottsága elől, a család - és valószínűleg saját - döntése miatt kerül a kényszerű utólagos reflektorfénybe. Mert nem bazi nagy magyar temetést rendeztek neki, felhajtósat,"ki-van-jelen-ki-nincs-itt-és-miért" típusút politikai és más asszisztenciával, hanem bensőséges magánemberit. Olyat, ami illett hozzá, ahol csak azok lehettek jelen, akikhez örökre tartozónak érezte magát. Ha a szakmát sem akarta sírja (ami nincs is) körül látni, azt tisztelni kéne. Hazavitték hamvait, és ott nyugszik most, ahol a legjobban szeretett életében is lenni. Ez szerintem gyönyörű.

Én is így tettem apámmal. Vannak, akik ezen felhorgadnak, borzonganak, amint megtudják, hogy az urnájával élünk együtt, amelyet egy neki szánt kis meghitt zugban - kép, rá emlékeztető tárgyak, virág, stb. - állítottam fel, nem feltűnően egyébként. Legyen velünk mindig télen-nyáron - ahogy a művész famíliája is gondolhatta az elhatározáskor-, még mindig részeseként a mindennapjainknak. Ne csak egy Halottak Napja-kampány alkalmából romboljunk ki hozzá az elhagyatott, rideg temetőbe. Igazuk van Darvaséknak, én hiszem, hogy ez a legemberségesebb megoldás. Aki meg főt óhajt hajtani a nagy kolléga, kortárs, barát előtt, megteheti magában elmélyülve. Ha valakire szeretettel gondolunk, az a letéteményese az el nem múlásnak, nem a méregdrága procc csokrok, amik kivagyian beborítják a sírhantot...