Brassói aprópecsenye ürügyén erdélyi emlékek

Most, hogy már Románia is európai uniós tagoszág, - tehát a határokon útlevél se kell - lehet odamenni gond nélkül. Így talán a 87 éves el-szétszakítottság érzése csillapul a legvadabbul dobogó honfi-kebelben is, hiszen a fejlődés valahogy csak megoldotta azt a problémát, amit háború sem tudott...Most már annyi uszításra se lesz szükség talán.

Amikor nekem adatott Erdélyt meglátni - 40 valahány évvel ezelőtt -, bizony, nemhogy Brassóba http://brasso.lap.hu/, az erdélyi szászság "fővárosába", de Kolozsvárra, Nagyváradra, Aradra se mehettem, ami sokkal közelebb volt "támaszpontomhoz". Akkoriban az volt a vérhülye szabály (hacsak nem vertek át a rokonok, de nem hinném) - amit nemcsak akkor nem értettem, de ma se -, hogy a meghívás helyszínéül szolgáló települést nem lehetett elhagyni az idegen állampolgárnak. Márpedig engem a szüleim Marosvásárhelyre utaztattak kétszer is a rokonokhoz (nagyapám bátyjához). Anyámék felraktak 12 aztán, meg tán 14 évesen a Nyugatiból induló vonatra - valaki jobb arcúra rábíztak, hogy figyeljen rám a hosszú út alatt - a nagy-nagybátyám meg leszedett, amikor hosszú, véget nem érő döcögés után megérkeztem.

A Románián keresztül vasutazás - nem tudom, most mi a helyzet, bár olvastam olyan levelet a neten, hogy iszonyúúúú - nem volt egy kéjmámor, sőt! Abból állt (szó szerint), hogy gyakorlatilag minden vakondtúrásnál fékezett és körülnézett a masiniszta: vagy haverját pislanthatta meg a földeken, vagy csakúgy - szóval a beláthatatlanság, mint időkategória annyira kézzelfogható fogalom lett ilyenkor!

Az az, engem akkor Budapestre emlékeztető - de arányosan kisebb - Marosvásárhely szép város volt, ahogy emlékeimben él: a működő óriási virágórája, a várfalai, a hegyoldalban létrehozott állatkertje, ahol a bocsok szabadon rohangásztak, mind kellemes látnivaló volt, amire jó visszagondolni ennyi év múltán is... A rokonaimra, szegénykékre már kevésbé: a két gyerektelen öregember (mint később megtudtam szörnyű történelmi traumák árnyékában: lágerben pusztult e mindegyikük családja, később találkoztak ők ezután össze) folyton csak nevelni akart. Gondolom a nekik nagyon is "pesti erkölcseimet" helyre pallérozni, a "ha az anyád nem tanított meg,majd akkor mi!"-szöveggel, amire eléggé ugrottam. Ugyan nem volt velem semmi baj, de mégis egy kisvárosból azért kiríttam ;-)). Voltak fura hangok is a szomszédságból, a Boulevard Maia 1 környékéről, olyan gúnyosan firtatók - hogy aszongya:: na pesti kisasszonyka, hogy tetszik itt vidéken? Nem nagyon értettem ezt az ellenséges hozzállást, de ha ilyenek voltak, elfogadtam. Azon nagyon meglepődtem, amit szerdánként láttam ott: gyönyörű, hosszú copfos népviseletbe járó lányok kettesével-hármasával összefogdózva korzóztak az utcákon. Mi ez? - kérdeztem. Hát a román cselédek ilyenkor szabadnaposak. - válaszolták Lajos bácsiék a világ legtermészetesebb hangján. Cselédek a szocializmusban??? Ilyen nálunk nem volt, csak legfeljebb bejárónő - néha nagyobb hatalommal, mint nekünk volt - akik felmondtak seperc alatt, ha valami nem smakkolt... De ott Erdélyben és akkor a hatvanas évekban igen megszokott volt, hogy ennyire kettévált a kétnyelvű társadalom. A feszültségek forrása azért ebben is lehetett.

Fel ezt nem foghattam a magam kislány-eszével; ami jó volt, arra koncentráltam inkább: a flekkenjük finom volt - valami szalámit is folyton tuszkoltak belém, hogy "jobb-e, mint a pesti?" - , aztán Szováta, - ahová mégis eljuthattam - meg izgalmas élmény volt a nagyon sós vizű tavával. Majdnem tenger-feeling!! Megnézném majd egyszer megint...

Mivel Brassó már odébb volt, oda nem is vittek volna, gondolom a távolság miatt, ha lehetett volna se. Ahogy olvasom a neten, három nép lakta békében (illetve Ceausecu őrült uralma alatt, szászok, amennyire bírtak, elmenekültek Nyugat-Németországba: már mutatóba is alig vannak.) Ma is a Bukarest utáni legnagyobb városa Romániának, a Barcaság délkeleti csücskében a Cenk-hegy tövében. A Brassó név bolgár-török eredetű, de latinul Corona-nak hívták. Így 1355-ben említik egy okiratban, mert a legenda szerint amikor az első városházát építették, az alapásás közben a föld mélyében, ágakba bogozva egy aranykoronát találtak. Ezért van a város címerében e két szimbólum...

Brassót már a mi IV. Bélánk 1252-es adománylevele is megemlíti. Nagyon gazdag város lett már a kora középkorban, hiszen II. Endre az egész térséget a német lovagrendnek adományozta, amely hozta magával iparosait is - a betelepülő mesteremberek fellendítették az életet ott. (amúgy Endre össze is rúgta a port a lovagokkal is, nemcsak Bánk bánnal ;-)), mert tilalma ellenére várat építettek. Őket kiebrudalta, de a szász polgárok maradhattak.) Azokban az időkben, amikor viszont a török-tatár hordák betörése ellen muszáj volt várfalakat emelni a Köszörű-patak völgyében, kezdett kialakulni mai arculata. Na, meg a híres Fekete-templom építése is ekkorra datálódik. Azért nevezik feketének, mert a Habsburgok felgyújtották az 1600-as években, amikor fellázadtak ellenük a szász lakosok, akik nem akartak a császári őrség foglyaként élni. Akkor a feltámadt szélvészben le is égett a város nagy része, erősen megrekesztve a fejlődést egy ideig. Ez az épület Erdély legnagyobb temploma és Európa legkeletebbre található későgótikus katedrálisa. Gyönyörű és értékes török szőnyegyűjteményét a városi kereskedők ajándékozták Brassónak. Ami attól lett annyira gazdag, hogy a XIV. században "árumegállító jogot" kapott. Mindent, amit kereskedők átvittek volna rajta, árulniuk kellett piacán. Különleges értékek cseréltek így gazdát, ezt az előnyét más város nem hozta be... Szellemisége is példamutató volt, hiszen három náció-vallás fért meg évszázadokig ott békében. Ma a szászság lélekszáma fent leírtak miatt az ezret se éri el, az összlakosság 323 ezer fő, aminek 10 %-a magyar. A magyar részt Bolonyának hívták.

Még egy különleges értéke van a városnak: a róla Brassainak nevezett francia fotóművész. http://art.transindex.ro/?cikk=98 , aki 1899-ben ott született Halász Gyula néven. Kikerülvén Párizsba a múlt század elején nem is tudott fényképezni, de a kinti nagyok bevezették e tudományba. André Kertész, Robert Capa mellett ő a leghíresebb magyar származású fényképész, ami képeit elnézegetve persze nem is kétséges...

Nos, hogy Brassóban mennyire népétel a brassói aprópecsenye , azt nem tudom. Én mindenesetre nagyon szeretem csinálni, mert amennyire egyszerű összedobni, annyira finom, kiadós, olcsónak mondható, több napig ehető étel. Az eredetije biztos, hogy sertésből készült, szoktam abból is készíteni persze. De mivel sokszor hoz a férjem pulyka-nyesedéket, ami a nevével ellentétében, korrekt alapanyag, kipróbáltam belőle is, jó lett... ;-)) Kb. egy kilónyibólmár emberes adag készül; tulajdonképpen, amennyit óhajt valaki, annyit dolgoz fel belőle (mélyhűthető nyersen is persze). Ami munkás benne, az kicsit rendbetenni a pulykacomb-cafatkákat - azt hiszem e testájékról van szó -: meg kell tisztítani a bőnyeges, hártyás, néha csontos részektől, majd apró (4x4 cm-es) darabokra felvágni, megsózni és megpirítani kis olivaolajon, ami annyira egészséges, hogy cikkek garmadája zeng erről! . Ha a sertésből készül, akkor ez nagyon fontos, mert azt csak jól átsütve szabad enni! De pulykánál erre annyira nincs is szükség, mert átsül a sütőben .

Én kifőzök hozzá héjában krumplit is, 6-8 nagyobb darabot, mert ha kifőve sütjük olajban, nem hízlal . Amikor megpuhul a lében, meghámozom, négybe vágom, vagy még kisebb darabokra. Egy közepesen nagy tepsiben jól összekeverem a kockára szabdalt hússal, és a két ujjnyi vastagon levágott és abból felkockázott - lehetőleg - füstölt szalonnadarabokkal, egy nagyobb fejnyi aprított fokhagymával, feketeborssal. Amikor krumplival együtt sül, nem sózok semmit, mert a burgonyának az nem tesz jót, a szalonnapörcök meg valamelyest sósak amúgy is. Szépen pirulgat ez így együtt testvériesen a sütőben (nekem fél és háromnegyed hétre kalibrált állású hőmérsékleten), néha aláöntözök az íze kedvéért egy kis vörösbort is, hogy kellemesen zamatossá tegye a szaftját. Amikor a hús elkészült: illatosan piros, ropogós, - a szalonna meg üvegesen áttetsző, barnás kéreggel - na, akkor készen is van maga a brassói aprópecsenye!

Savanyúsággal - télen csalamádé, ecetes paprika míg friss saláták nyáron - nagyon finom, és, ha pulykából készül, akkor kimondottan könnyű kaja! Több napra előre elkészíthető, jól tűri a hűtést (mélyhűtést is); ebédnek-vacsorának ideális, vendégek előtt se vallottam szégyent vele! Nem egész egy kilóból - telipakolva egy közepes tepsit fele-fele arányban húsival-krumplival - négyen legalább kétszer jól lakunk, az biztos. Ha valaki úgy szereti, túlsúlyba kerülhet az állat vagy fordítva. Mindenképp nagyon ínycsiklandó, ahogy a boros felhanggal összesülnek az ízek benne ... Szerintem - bár nem próbáltam - sörrel öntözve se lehet rossz.