Alain Delon és Mireille Darc együtt járták Madison poros útjait a Champes-Elysées-n

2007 január 23-a óta egy "legendaire couple=legendás páros"(ez a francia hirdetés-szöveg): Mireille Darc és Alain Delon alakította a négy nap szerelemmel áldott-megvert középkorú, nagyon különböző sorsú amerikaiakat a gyönyörű párizsi nagybulvárok legfényesebbikén. Ott, azon a bizonyos elíziumi - a görög mitológiában haláluk után itt találkoznak egymással a megérdemelten boldogok - mezőkről elnevezetten. Szimbólumnak is szép, ha ismerjük a darab tartalmát... Amely alapja egy híres romantikus regény: R.J.Wallner műve. Őszerinte ebben az elaljasodott vad világban - "Dans un monde de plus inhumain" - oda kéne jobban figyelni Francesca Johnson és a Robert Kincaid különös szerelmére, "grand passion"-jára, és nem csak fitymáló lenézéssel elintézni: "rózsavíz-giccs ez a sztori, nem más" ! Mert az a finoman kibontakozó érzelem, ami összehozza és az a fájdalmas tisztesség, amely eltávolítja ám a múlandóságon túl mégis összefűzi ezt a két későn találkozott embert, bizony példamutatóan humánusan szép. Ebből forgatták a Szív hídjai címmel Meryl Streep és Clint Eastwood megrázó főszereplésével azt a filmet, amelyet tavaly karácsony táján ismételt a királyi tévé - gondolom épp ennek az írói gondolatnak a jegyében...

Párizsban kb. három hónapig ezt híres, hajdan valóságos szeretők: az 1935-ben született, világszép Delon http://hu.wikipedia.org/wiki/Alain_Delon és a nála három évvel fiatalabb, pikánsarcú szöszi Mireille adták 100 különleges, limitált előadásban - hetente keddtől szombatig - a Marigny- Robert Hossein (ő is híres francia színész, A profiban szerepelt többek közt) Színházban.

A mostani épület helyén az 1700-as években cirkusz állt; ma egy 700 személyes, vörös bársonybélésű, aranycirádás ékszerdoboz van a helyén, mely a páratlanul hangulatos - már most virággal zsúfolt - párizsi parkok egyikére néz. A mi Vígszínházunkra hasonlít (bár korábbi építésű nála, XVIII-XIX. század fordulóján keletkezett), köralakú, három erkélyes. Ödön von Horváth magyar származású osztrák író http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Kg/0/29286/1 életét Hitler elől menekültében 37 évesen épp egy, a Marigny Színház előtti fáról letört ág oltotta ki...

Az úri közönség - főleg persze az ötvenesek-hatvanasok-hetvenesek, (akiknek Delon neve mítikus jelentésű, hiszen a színész vitathatlanul óriási ikon a filmvilágban, mióta Luchino Visconti a Rocco és fivéreiben szerepeltette, és aki botrányai, nőügyei miatt mindig is a címlapokon szerepelt) - lassan gyülekezett az esti fél kilences kezdésre azon márciusi napon, amikor mi is ott lehettünk. Addig is ért minket pár meghökkentő tapasztalás: ruhatár csak a földszinten működött, de senki nem adta be oda a cuccát, helyette rajta ücsörögtek, mint mi is. (Mondjuk a nők bunda helyett főleg pufikabátban járják az utukat a mindennapokban és felöltözni is bizonyos délutáni eleganciával öltöztek ki ide.) A jegyek 32, 52, 67 euró magasságában mozogtak, mi persze a legolcsóbbat kértük és kaptuk, fel a "kakasülőre"... És hálisten oda is áramlott a jó középosztálybeli nép! (mert bizony féltem, hogy mi fogunk csak ott csúfoskodni, mint csóró idegenek). A rendszer itt az, hogy vannak "bedobó asszonyságok" két oldalt a bejáratoknál. Piros-fekete szerelésben ott áll egy-egy jobbról-balról, csak a testükön át juthatsz a helyedre: elkéri a jegyet, kézbe fogja(!), majd ezután megmutatja, hogy hol is van széked, - amit persze látsz magadtól is. Na de ezért neki jár tőled valamennyi apró! Mert ő csak ebből él, ahogy nekünk, keletká-európai hülyegyerekeknek elmagyarázta; a vérprofik már a jegy alá rejtve tartják a fémpénzt - papírtizest azért sose adtak, kifigyeltem. ;-)) Aki nem adakozott (bár az nem is éli ezt túl szerintem), avagy csak viszolyogva és filléreket, na azt nagyon megbünteti! Lenézi, megveti. Mögöttünk ült egy ilyen szerencsétlen pária-pár: amíg a középkorú feleség kapirgált az erszényében aprót kutatva hosszasan, a jegykezelő foga között szűrve halkan és folyamatosan kurvázta a "putaine" édesanyját emlegetve mézes mosolya mögött.

Addig pedig senki nem is mozdulhat rá a székére, amíg e hölgyemény nem "kezeli" ilymódon a bilétát és a látogatót. " Attendéz madame et monsieur! =Várakozzék, kérem!" - szól oda, ha mással van elfoglalva, és a párizsi nép türelmesen sort is áll, noha az orra előtt ott van az üres széke... De az asszonyka tud kegyet is gyakorolni, ha olyanja van... Például mi ott feszengtünk a kabátjainkon, hogy jobban lássunk majd a kakasülésről, mert minden két méternél nagyobb francia (noha nincs sok belőlük) elénk került. Akkor a derék nő odaszólt nekünk és elültetett a ballusztrád első sorába. Mást is, és persze megint kapott jattot ezért. De aki fanyalgott előszörre adni neki, az bizony maradhatott a szar helyén - szegény olyan fancsali pofát vágott végig, mint a gyerek, aki elől elfogyott a vágyott vaníliafagyi -, noha töküres volt az első sor. Azt sem tűrte persze, hogy minket követve más önmagától(!)csakúgy jöjjön-menjen jobb helyekre. Vagy ő megengedte, vagy kuss volt egyszer s mindenkorra. Ott még van tehát fegyelem!

Végülis majdnem teltház volt, amikor negyedórás késéssel felment a vörös függöny. Másfél órában flash back-technikával visszatekintve a régmúltra - ahogy a filmben is -, Mireille/Francesca öregkorával keződött és végződött az előadás. Anne Bourgeois rendezte ezt az - egyetlen helyenszínen szellemesen körforgalommal lebonyolított - háromszemélyes művet. Áttetsző molinóra festették azt a Madison megyei híres fedett fahidat, amit a National Geographic fotósa, Robert Kincaid jött fényképezni a sztori szerint egy vadítóan meleg nyárvégi napon. S amit az épp egyedül maradt - mert a két gyerekkel a farmer férj bikavásárra utazott négy napra - Francesca mutatott meg a házába útbaigazításért vetődő férfinak. Az a régi műemlékhíd így vált az örök szerelem jelképévé és Francesca végső nyughelyévé is.

Közönséges, sima hétköznapok peregtek a szemünk előtt, de nekik ez a hétfő, kedd, szerda, csütörtök 1965 augusztus közepén megváltotta egyszer s mindenkorra a világukat. Negyvenesek már akkoriban mindketten: az olasz délvidékről háború után családanyának ide importált Francesca és a nyűttségében is vonzó világjáró riporter. Eleinte csak csupán rácsodálkoznak egymás életére. A nagy prérik - grand rien=óriási semmi - unalmasság alatti fenségességére a folyamatos nyüzsihez szokott férfi és a mutatósan rohanós élet mögötti magány szorítására a vidéki tespedtségre késztetett asszony. Kinyílnak lassan - igazolva a mondást: "Jobb fájdalommal virágként kibomlani, mint örökké bimbónak maradni" - nagy beszélgetéseikben: először életükben félelem nélkül mesélnek valaki másnak magukról. És ettől felragyognak-megfiatalodnak ebben a kapcsolatban, ami annyira mást hoz mindekettőjüknek. Persze menthetetlenül egymásba bolondulnak. Az unalmas világú, Frany-nek becézett farmerasszony-élanya alakjából így fokozatosan előbújik a valahai olasz tanítónő Francesca mohó vágyakozása élményekre, tudásra, változatosságra. Míg ő "a szépség koldusa", addig Robert a kényszerből elfojtott érzelmeké, a vágyott meleg biztonságé, a megváltó szerelemé. Egymásra találnak tehát még hétfőn egy közösen megfőzött ebéd majd vacsora során, és olyan pusztítóan-gyötőren gyönyörű szerelem tör fel közüttük, amire egyikük sincs felkészülve.

De az asszony mégsem mehet el élete férfiával, hiába e találkozás, hiába hívja őt magával közös csavargásokra. Hiszen boldogságát nem három másik ember - férje és két gyerekeke - tönkre tevésével akarja elérni. Nem a romokon akar új életet növeszteni magának. Így nem lehet: ezt nem tudja megtenni velük... Elválnak ezért egy egész rohadt hosszú életre; bár van még egy megrázó kísérlete Robertnek arra, hogy elragadja a kisvárosi posványból a nőt. De ő - miután újra visszazökkenti magát férje, Richard földszintes világába - ellenáll neki a zöldségesboltban a megszokott krumplihegyek és bevásárlózsacskók védbástyájában. Könnyek közt, de itt van mégiscsak otthon, itt kell hát maradnia potrohos, és agyilag is papucsosan tohonya ura mellett. Így határozott, bár a szíve kiszakad ettől Richardja szeme látára. Aki, mint klasszikus férj nem is ért semmit e könnyekből Adéle drugstore-jában. Vagy tán nagyon is sok mindent... Robert szabad világa és a millió utazás így már csak álom marad Francesca számára 34 kemény és sivár éven át. Néha megveszi a National Geographic számait szerelme képeiért, néha kap tőle egy korrekten megrázó levelet, amelyben a férfi mély szerelméről biztosítja és ennyi. Így őrzik meg egymást évtizedek alatt a találkozás legkisebb reménye nélkül a föld két sarkára száműzve.

Francesca - akit a férfi szólít csak így - családjának él addig, amíg élnie adatik. Ám amikor szeretője meghal, ráhagyva kincseit: az ezüst karkötőjét, izzadságával átitatott kendőjét, féltett gépeit, kicsit vele pusztul ő is. Senki nem sejt semmit a szenvedélyéről egészen az asszony elmúlásáig (ill. a filmben van egy barátnő, akit kitagad a falu, mert a szerelméhez költözik férjes nőként és ezért megérti Franyt); önmaga leplezi le magát gyerekeinek írt 1989-es végrendelében. Halála módja - hogy hamvait szórják a hídról a folyóba onnan, ahol először értek egymáshoz a fotóssal - már csak az ő kívánságát tükrözi, ebbe nem enged beleszólást. A három évtizedig őrzigetett és titkolt érzelme így tör a felszínre az először értetlenül felháborodott majd lassan megvilágosodó és belátó utódai előtt. (Francesca férje akkoriban rég a föld alatt: talán ő a zsigereiben sejtett valamit, amiről soha nem beszélt, csak félt...)

A két egykori felkapott szerelmes - hiszen Darc meglepően sokáig élt Delonnal, aki jóval őelőtte a híres és belé őrületig szerelmes Romy Schneidert http://www.borsonline.hu/news.php?op&hid=1969 hagyta el Nathalie-ért, (feleségül is vette, anyává is tette az egykori Marseille-i prostit, ahogy suttogták róla) - most láthatólag megrendült ettől a színpadi együttléttől. Delon nagyon depressziós volt az utóbbi időben, hisz a nőfalót Don Juanként utolérte a végzete. Fiatal holland neje évekkel ezelőtt elköltözött tőle két gyerekükkel, ő pedig igen egyedül maradt. Talán ebből akarták kirángatni barátai e darab révén, és mivel Mireille is eltűnt már régóta, ez neki is nagy come back-lehetőség lett. (Ugyan a Riva felügyelőben szerepeltek már együtt így korosan, ám az csak egy sablonos Delon-szerep volt.) De ebben most valahogy nagyon más volt ez a 72 évesen is szép férfi (bár azt rebesgetik róla, hogy sebészkés és bevarrt haj segíti fiatalon maradni, hát nem tudom. Nekem természetesnek tűnt a külseje...) http://www.szinesbulvarlap.hu/news.php?op&hid=1443. Kicsit kásásan beszélt - a mindig magyar hangját adó Fülöp Zsigmondnak szebb az orgánuma és a beszéde - de komoly, perzselő jelenléte és masszívitása volt a színpadon. Sugározzta magából azt a kamaszkorától rá jellemző bájt, azt messziségek veszélyt vonzó légkörét, ami úgy megszédíti a prérik addig nyugodt asszonyát. És hihetően adta az események fordulatától teljesen meglepődött, - mert életében először valakibe teljesen belezúgott - férfi zavarodott sutaságát. És a végén annak a letaglózó tragédiának az erejét, ami ellökte az egyetlen szeretett lénytől, aki megértette őt. A nő emberi tisztaságát ugyan nagyra értékelte és tisztelte, de épp emiatt soha többet nem lelt magára.

Mireille Darc jövőre lesz hetven: ez a színpadon nem látszott rajta. Vékony, hosszú szőke hajú, nagyon párizsias fiatal nőt alakított - mezítláb járt-kelt sikkes farmerjáben a házban, csak a hídhoz vezető útra húzott veszkócsizmát, mint amerikai jelképet - Meryl Streeppel ellentétben (aki a nőiségről rég lemondott tenyeres-talpasból lesz pár napra virágzó szépség a perzselő férfivágytól). De azt a lobogó nyugtalanságú, sorsával örökké elégedtelen olasz nőt, a rá zubogó érzelmekben-élményekben lubickolni vágyó nőstényt, a tudásszomját egy okos férfi oldalán kielégíteni akaró, arra felnézni vágyó embert át tudta hozni a rivaldán. Sistergett, felhorgadt, kétségbeesve eszelősen szeretett, - ameddig szabad volt neki - négy egész napig. Vállalta a veszélyt is érte, hiszen a szomszédság kandi kíváncsisága leleplezhette volna: mindenkit lázba hozott a környéken a hosszúhajú "hippi" fotós jelenléte... Mindent odaadott neki, ami az övé volt: álmait, testét, csodálatát. De mások sorsával nem akart va bankot játszani, tisztessége meggátolta saját öröme elérésében. Ezt a kétségbeesett fellobbanást és a kényszerű kihunyást is érezni lehetett a színházban Mireille játékát nézve. Emblematikus védjegyét: formás popsiját - az 1972-es Magas szőke férfi felemás cipőben című filmben vadító ruhában mutatja meg ezt a nézőknek http://www.lico-art.hu/media/cikkek.php?cikk=85 - is feltárja a nagy egymásratalálás jelképeként, amikor ledobja magáról a ruhát. Öregnek is hiteles volt: őszen, megtörten mégis megszépülve bolyongott az emlékek fényében, ahonnan előtűnt a szeretett férfi is az utolsó pillanatokban.

Sokan sírtak a nézőtéren (like me), mert az ölelésük nemcsak a szerepnek, de hajdani életüknek/énjüknek is szólt. Mítikus volt a találkozásuk, visszahozva azokat a hetvenes éveket, a botrányokkal kísért izgalmas akkori pillanatokat. A tapsot is egymás baráti ölelésében fogadták, valamiféle nagy engesztelő ajándékként. Mi naiv kis magyarok a honi értékrendet ismerve arra számítottunk, hogy minimum negyedórás szakadtalan hatalmas vastaps lesz full őrjöngéssel. De nem! Csupán kétszer tapsolták ki őket - meg a férjet játszó Benoist Brione-t -, akkor is a szokott ritmusban és nem a nálunk ismert ütemes, vissza-vissza stílusban. Erre Delon és Darc mosolyogva visszatapsikoltak, integettek, mindenfelé meghajoltak és slussz. Öt perc se telt el ezzel, felállt a kabátjain trónoló közönség, és boldog fényekkel a szemükben haza- vagy a pazarfényű, az esőtől már felszáradt Champes-Elysées-re indult lötyögni kicsit vagy beülni egy kávéra, vacsorára. Itthon ilyenkor szétszedték volna a színházat, főleg, hogy ez a széria nemsokára be is fejeződik. Hát ízlések és pofonok meg szokások ennyire különbözhetnek...

Fotó: Sebő Gábor